Márai
Sándor 1945-ben (!) írta a Naplójába a következőket: Az oroszok
olyanok, amilyenek, semmit nem ígértek nekünk, semmit nem akartak
tőlünk, mi üzentünk hadat nekik, s most a
fegyver jogán érkeztek hozzánk, legyőzött országba, mely jogcím nélkül
megtámadta hazájukat. Nem illethetjük őket szemrehányással. De a
magyarok! Az egyetlen ország Európában, ahol a nemzet történelmének
legválságosabb pillanatában akadt egy
Szálasi-kormány, akadtak
törvényhozók, akik iparkodtak megjátszani a legalitás komédiáját e horda
számára! Csak hogy a zsákmányt kiegészítsék még, néhány héttel
prolongálják létezésüket is, hogy elveszejtsék Budapestet s mindent, ami
az országból megmaradt! Ezekkel csakugyan nincsen alku, ezek számára
nem lehet kegyelem.
A zsidófaló, nácibarát középosztály most megkísérli, hogy mindazért, ami most történt, a nyilasokra hárítsa a felelősséget.
Nem igaz, hogy a nyilasok a főbűnösök. A nyilasok csak következménye
mindannak, amit ez a társadalom az elmúlt 25 évben elkövetett, hogy
műveltség, erkölcs és tehetség nélkül érvényesülhessen. A nyilas horda
éppen olyan bűnös, mint az a magyar vezető réteg, mely az
alkotmányosság palástja
alatt Horthy 25 évében szemérmetlenül
fűtött, buzdított mindenfajta reakciót. Ez a társadalom ilyen,
egyszerűen nem háríthatja el a felelősséget. Most szívesen odadobják
koncnak a nyilasokat, hogy meneküljenek. De ilyen olcsón nem
menekülnek.
Csak egyről nem beszélnek a parasztok, nagyságosok és méltóságosok:
arról, hogy mit szenvedtek az orosz városok és falvak lakosai, s
arról, hogy esztendő előtt magyar állampolgárok százezreit rúgták ki
lakásukból, elvették minden holmijukat, nyomorúságos batyukkal gettókba,
téglagyárakba, disznóhízladákba zárták őket, onnan nyolcvanával,
leplombált vagonokba
préselték - gyermeket, asszonyt, férfit
vegyesen - ezt a nyomorult tömeget, s a vagonokban, égő hőségben hat
napig utaztak a lengyelországi deportációs telepek felé, megőrültek a
szomjúságtól, anyák szültek a vagonokban, és a
gyermek ott hevert
halottan az ölükben, s a férfiak tébolyodottan ültek a halottak mellett,
húsz százalék volt a vagonokban a mortalitás... S végül az auschwitzi,
olmützi Vernichterunslagerekben a gyermekeket, öregeket gázkamrákban
megölték, a munkabírókat egy ideig még dolgoztatták, a lányokat,
asszonyokat a kísérleti telepen beoltották betegségekkel...
Mindezekről nem beszél senki azok közül, akik most rettegnek a
beszállásolástól, és féltik a "zabrálóktól" a lisztet, a fehérneműt.
Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a
világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a "jobboldaliság"
címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint "keresztény
magyar ember" előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert
"keresztény magyar úriember", joga van tehetség és tudás nélkül is jól
élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem "keresztény
magyar" vagy
"úriember", tartani a markát, s a keresztény magyar
markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést,
maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az
élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a jobboldaliság minden értelme.
S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt 30 éves, és ebben a szellemben,
légkörben nevelkedett, reménytelen. Talán
megalkuszik
fogvicsorgatva, s mert önző és gyáva: bizonyára hajlong majd az új rend
előtt, de szíve mélyén visszasírja a "jobboldali, keresztény, nemzeti"
világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni,
versenytársakat legyilkolni, és aladárkodni a nagyvállalatokban
képzettség és hozzáértés nélkül.
Ez a fajta soha nem változik meg.
Kommentáld!