Jön a vagyonadó Adóváltozásokra is számíthatunk Lengyel László írása. Nem lesz fáklyásmenet a tárgyalás az IMF-fel és az EU-val a hitelmegállapodásról, erről a magyar kormányfő személyesen is meggyőződhetett keddi brüsszeli tárgyalásain. Világosan az értésére adták, mit várnak tőle, és azt is, ő van lépéskényszerben, ha pénzhez akar jutni: teljesítenie kell a politikai és gazdasági feltételeket egyaránt. Az előjelek alapján nem lehettek vérmes reményei Orbán Viktornak az unió vezetőivel folytatott tárgyalásokon. Bár a múlt héten az Európai Parlament előtt engedékenyebb arcát mutatta, és a szombati kormánypárti demonstrációt is felhasználta pozíciói erősítésére, tapasztalnia kellett, hogy a közös érték- és jogrend tiszteletben tartását követelő kemény brüsszeli álláspont nem változott. Volt, aki ezt kíméletlenül az orra alá dörgölte, volt, aki finoman érzékeltette, és volt olyan is - például Barroso elnök -, aki pragmatikus makacssággal kérte számon az elvárt konkrét intézkedéseket.

Nyilvánvaló volt, hogy a kérdés az EU szempontjából nem a hiteltárgyalások előkészítése, hanem a Fidesz-kormány egész, az uniós normákkal szembe menetelő politikájának megítélése. Orbánék számos lépése egyszerre sérti a parlamentáris demokrácia írott és íratlan alapelveit, valamint a piacgazdasági realitások diktálta szabályokat, és ezzel nem csupán Magyarország jövőjét veszélyezteti, de a többi tagállamra és a közösség egészére is kockázatot jelent. A magyar hiteligény csak lehetőség arra, hogy a kölcsön feltételein keresztül próbálják a közös értékrendnek és a gazdasági racionalitásnak megfelelő útra terelni Orbánékat.

Ők ezzel tisztában vannak, de a legkevésbé sem akarják feladni autokrata politikájukat, és csak annyit akarnak engedni, amennyi a csődöt elhárító kölcsönhöz feltétlenül szükséges. Ezért aztán nem egy nyelven beszélnek: miközben az Európai Bizottság lényegében a demokrácia működését kéri számon a bíróságok, a Nemzeti Bank függetlensége, az adatvédelmi biztos intézménye, a média- és egyházi törvény kapcsán, Orbán a szövegszerű kifogásokról akar alkudozni. Gazdasági kérdésekben hasonló a kontraszt, a magyar fél a hiánycél betartására hivatkozik, miközben Brüsszelben - és persze az IMF-nél - a hangsúly a hosszútávú stabilitáson és a fenntartható növekedési pályán van. Mint az a velünk szembeni túlzott deficit eljárás kiterjesztéséről hozott döntés indoklásában is félreérthetetlenül benne van, hiába maradt 3 százalékon belül a tavalyi hiány, ha azt a GDP 10 százalékát elérő, a gazdaságot viszont fékező és a tartalékokat elherdáló egyszeri hatásokkal értük el. A szükséges szerkezeti átalakítások elmulasztása pedig törvényszerűen az egyensúly felbomlásához fog vezetni.

A süketek párbeszédében csak az vezethet eredményre, ha az egyik fél kénytelen lesz engedni, ez pedig az erőviszonyok alapján csak az Orbán-kormány lehet. Mégpedig nem azért, mert az EU álláspontja egyre keményebb: lényegi szankcióktól igazából nem kell félnünk, mert mire azok életbe lépnének, addigra a piac már leír minket. Nyitott és kiszolgáltatott gazdaság lévén elég a befektetők és partnerek bizalomvesztése ahhoz, hogy összeomoljunk, nincs szükség egyéb büntetésre: az elmúlt hónapokban már megérezhettük, milyen az, ha a tőke menekülni kezd tőlünk.

Eddig Orbán nem fog elmenni, ezt sugallják legutóbbi, a korábbi álláspontjával homlokegyenest ellenkező, felettébb engedékeny nyilatkozatai is, ami persze nem jelenti azt, hogy nem igyekszik minél többet megőrizni eddigi politikájából. Biztos, hogy néhány szimbolikus kérdésben meghátrál - azokban például, ahol kötelezettségszegési eljárás folyik ellenünk -, de a hatalmát biztosító lényeges elemekhez nem fog hozzányúlni. Várhatóan viszonylag nyitott lesz a gazdasági korrekciós lépésekben, már csak azért is, mert azok nélkül az idei és a jövő évi hiányt sem tudja tartani.

Az IMF-kölcsön ürügyén a kormány hozzá fog nyúlni az adórendszerhez. Az év végén ki kell vezetnie a különadókat, a kieső bevételeket viszont valahogyan pótolni kell. Ha marad is az elvileg egykulcsos modell, vagy a kulcs változik, vagy bevezetnek egy átmeneti jövedelem-adósávot. Elkerülhetetlen a vagyonadó bevezetése is, aminek az előkészítése már megtörtént azzal, hogy bővült a helyi adózás mozgástere. Tovább kell faragni a szociális juttatásokat és hozzányúlni a nyugdíjrendszerhez is, reméljük nem olyan drasztikusan, ahogy több országban csinálták. A közszférában a hétezres leépítés csak a kezdet, az egész államigazgatási és önkormányzati rendszer átalakításával jelentős kiadáscsökkenés a logikus cél. A közösségi közlekedés átszervezése szintén elkerülhetetlen, ez már két éve is téma volt az IMF-fel.

A felsoroltak óhatatlanul részei lesznek a hitelmegállapodásnak, és sajnos csupa olyan ügyről van szó, amelyet az EU és az IMF nélkül is meg kellene oldanunk /és akkor még nem esett szó az oktatásról és az egészségügyről/. A lényeg tehát nem maga a készenléti hitel, amelyben reménykedünk, hanem az a folyamat, ami utána következik: nem elég a csődöt elkerülnünk, nem elég az utóbbi másfél év ámokfutását korrigálnunk, két évtized bűnös gazdasági mulasztásait kellene pótolnunk.