Bálint „Gyuri bácsi” 96 évesen is az ország kedvence. Egyike azon keveseknek, akiket – világnézettől függetlenül – rengetegen tisztelnek és elismernek. A kertészmérnök nyugdíjas volt már, amikor annak idején a Magyar Televízió Ablak című műsorába hívták, aztán „Bálint gazda” több mint húsz éven át tanította a nézőket a kertészkedésre. Közben 1994-től ’98-ig az SZDSZ országgyűlési képviselője volt. Ám a politikánál fontosabbnak érezte az ismeretterjesztést. Szakmai magazinokat szerkesztett, társadalmi közfeladatokat látott el. Munkásságáért a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét is megkapta. Keserédes éveim címmel több mint tíz éve jelent meg nagy sikerű önéletrajzi kötete, amelyet most újraírt: kiegészítette olyan emlékekkel, vallomásokkal, amelyekről eddig nem beszélt. A könyv szeptember végén jelenik meg. Bálint György a 168 Órának azt is elmondta: a természet, a föld szeretete tragikus történelmi időkön is átsegítette.

Nem volt könnyű időpontot egyeztetni önnel. Rendkívül elfoglalt. Pedig elmúlt 96 éves.

– Egész életemben sokat dolgoztam, és meggyőződésem: addig érdemes élni, amíg alkotni tudunk. Sajnos négy éve súlyos autóbalesetem volt, a házunkhoz közel elütöttek. Azóta nehezebben mozgok, le kell mondanom a meghívások, feladatok felét. De még mindig gyakran utazom vidékre, kertészeti előadásokat tartok, tanácsot adok, miként kell ápolni beteg növényeiket. A szellemi karbantartás is fontos, én például francia és angol nyelvű természettudományos folyóiratokat olvasok. Mostanában leginkább az orvostudomány és a növénytermesztés kapcsolata érdekel. Még mindig tanulok. Nemrég befejeztem korábbi önéletrajzi kötetem bővítését, folytatását. Az első kiadás elfogyott. Barátaim biztatására írtam tovább.

Fotók: Riskó Gáspár

– Ebbe már belekerült az is, miért izgatják annyira a fák, a virágok titkai?

– Aki megismeri a növények „nyelvét”, megérti: minden élőlény – virág, állat, ember – fontos. A legutolsó gyomnövény is értékes, legfeljebb ma még nem tudjuk, mire használható. Például a fűzfáról sokáig azt hitték, jóval értéktelenebb a többinél. Aztán kiderült, olyan kémiai anyag található benne, amely sokféle betegséget gyógyít. Így fedezték fel az aszpirint.

– A tudósok régóta keresik a választ arra: vajon a növények érző lények?

– Szerintem igen. Nincs ugyan idegrendszerük, de attól még lehet olyan biológia „érzékszervük”, amelynek révén érezni, kommunikálni tudnak. Vannak köztük olyanok, amelyek ellenségesek egymással, képtelenek együtt élni. Mások viszont érzékelve a veszélyhelyzeteket, megvédik egymást. Bámulatos tulajdonságok. Egyik kedvencem a jerikói rózsa, amely sivatagos helyeken él. Ha hosszú ideig tart az aszály, összehúzódik, szinte élettelenné válik. Aztán ha esni kezd az eső, kivirul.

– Tanuljunk túlélést a növényektől?

– Engem tényleg sok nehézségen átsegített a természet és a föld szeretete. Már gyerekkoromban kertészkedtem.

– 1919-ben született. Nehéz történelmi időkben nőtt fel, mégis azt nyilatkozta: életének első húsz éve volt a legszebb.

– Kiegyensúlyozott, szerető családban cseperedtem föl. Gyöngyösön laktunk, édesapám földbirtokos gazdálkodó volt, több nyelven beszélő, humánus gondolkodású ember. Anyagilag sem szenvedtünk hiányt. Ötödik születésnapomra pónilovakat kaptam kis szekérrel, viszont az én feladatom lett az állatok ellátása, gondozása. Apám arra nevelt: mindenért keményen meg kell dolgozni. A faluban elsőként lett autója, de sosem vitt kocsival az iskolába. Úgy gondolta, erőfeszítést kell tennem azért, hogy tanulhassak, s meg kell becsülnünk mindent, amit a föld ad nekünk. Később elmehettem volna külföldre dolgozni, ám a magyar kultúrától, az anyaföldtől nem tudtam megválni.

– Pedig a hazája többször is kivetette önt. Miután 1941-ben befejezte a kertészmérnöki egyetemet, elhurcolták munkaszolgálatra, majd koncentrációs táborokba. Szüleit elpusztították.

– Édesapámat már 1942-ben elvesztettem. A zsidótörvények minden vagyonától megfosztották: elvették a földjét, amelyet negyven éven át művelt, holott német barátai is voltak, azelőtt Pozsonyban német gimnáziumba járt. Képtelen volt ennyi csalódást és veszteséget elviselni: 67 évesen összeroppant és meghalt. Sok rokonunkkal együtt anyám sem jött vissza a háború után. Soha nem derült ki, mi történt vele, pedig próbáltam kinyomozni. Még néhány évvel ezelőtt is visszamentem a szülőfalumba, s akadtak, akik még emlékeztek rá. Elmondták, anyámat 1944 áprilisa után szekérrel vitték el a gyűjtőhelyre. A falubeliek szerint a szekéren tablettákat vett be. Így végzett magával.

– Ön Mauthausenbe került, majd egy másik lágerbe, ahonnan sikerült megszöknie.

– Évtizedekig nem beszéltem erről igazán senkinek. Mi, akik túléltük a borzalmakat, nem akartunk emlékezni. A hallgatás kényszere olyan erős volt, hogy a holokauszttúlélők egymás között is kerülték a témát. Túl fájdalmas történetek ezek. Az én munkaszolgálatos századomba 230-an vonultunk be és csak 25-en maradtunk életben.

– Önmagának is sokszor föltehette a kérdést: min múlott a túlélés?

– Leginkább a szerencsén. Meg a kitartáson és az akaraterőn. Az első húsz évemnek köszönhetem azt is, hogy túléltem a poklot. Otthon hozzászoktam a kemény földmunkához, erősebb, egészségesebb voltam a többieknél. Amikor Ukrajnába vittek minket munkaszolgálatra, hónapokon át tankcsapdákat állítottunk. Aki nem bírta tovább, azt agyba-főbe verték a keretlegények. Odamentem bajtársaimhoz, segítettem nekik. Később a frontról vonattal szállítottak minket haza. Éjszaka légitámadás ért minket, kiugrottunk a vonatból. Elterültem valahol a kukoricásban. A sötétben tapogattam a földet, és éreztem, mennyi gyomnövény van, babot is vetettek, az felkúszott a kukorica szárára. Innen tudtam: már itthon vagyunk, Magyarországon. Gyerekkorom növényei vettek körül. A háború utáni újrakezdésben is sokat segített a növények ismerete.

– Hogyan?

– 1945 után kuláknak minősítettek, a kertészmérnöki diplomámmal sehol nem kaptam állást. Csakhogy a férfiak közül nagyon sokan elpusztultak a harcokban, nem volt, aki itthon a földeket művelje. Pestszentimrén egy özvegyasszony felfogadott, tegyem rendbe a kertjét. Majd egyre többen hívtak a földjükre dolgozni. Addigra már megnősültem, másfél éves volt a kisfiam: ásással, kapálással el tudtam tartani őket. A kertészkedéssel új barátokat is szereztem, a munkáscsaládok hívtak meg magukhoz enni, inni. A legnemesebb barátság másoknak önzetlenül segíteni. Én is mindig igyekeztem minél többet adni a szegényeknek, rászorulóknak.

– Elismerésül hat éve A Hajléktalan Emberért-díjat is megkapta.

– A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Tarnabodon indított egy kísérleti programot: nincstelen, többségükben roma embereket akartak megtanítani földművelésre, gazdálkodásra. Kérték, vegyek benne részt. Harmadik éve dolgoztam már náluk, veteményburgonyát osztottunk a helyieknek. Megmutattam, miként ültessék el és gondozzák a krumplit. Egyszer a falu főutcáján szembejött velem egy cigányasszony. Három gyerekét egyedül nevelte. Amikor meglátott, odaszaladt hozzám, átölelt: „Gyuri bácsi, lesz mit enniük a gyerekeimnek! A pincénkben már van nyolc zsák krumplink, amit én termeltem.”

– Ön megtehette volna, hogy egész életét a virágjai közt tölti, és nem törődik a társadalom bajaival. Mégis mindig rengeteg közfeladatot vállalt.

– Szüleim neveltek arra is, hogy aki többet tanulhatott, annak a társadalmi felelőssége is nagyobb. Ezért is volt számomra fontos az ismeretterjesztés. Már az elemi iskolától korrepetáltam, tanítottam a diáktársaimat. És az is igaz, hogy aki túléli a holokausztot, úgy érzi, rengeteg az adóssága. Mások helyett is kell dolgoznia.

– Háborús menekültek özönlenek Magyarországon át Európába, és a kormányunk szögesdrót kerítésekkel, katonasággal akarja megállítani őket. Figyeli a híreket?

– Persze, folyamatosan. Azt gondolom: egy országnak, amely átélte 1944-et és 1956-ot, sokkal türelmesebbnek és együttérzőbbnek kellene lennie a menekültekkel. Elhibázott a kormányzati elv, amely ellenségként és bűnözőként kezeli ezeket az embereket. Humanitárius kötelességünk segíteni. Tisztelem azokat a civileket, akik a kormány helyett is, erejükön felül támogatják a menekülteket. Én már öreg ember vagyok, amit tenni, mondani tudok, sajnos már nagyon kevés. Mégis teszem, amit tudok. A kertünkben van egy kajszibarackfa. Mindennap figyelem, nézegetem ezt az öreg fát, és hasonlónak látom magamhoz. Tele van sebekkel, csonkokkal, elhalt kéregdarabokkal. De azért még idén is termett gyümölcsöt.

Sándor Zsuzsanna írása