Nincs az a társadalmi, politikai vagy gazdasági probléma, amelyet meg ne tudna oldani pár száz busznyi acsarogva poroszkáló rendember.

Szóval, csókolom, az anarchisták – mondja kissé megborzongva Bencsik András, aki a Pártban (nem Ebben, hanem még Abban) azt tanulta, hogy az anarchisták ilyen „türelmetlen kispolgári irányzat”, akik siettetni akarják a proletariátust, unos-untalan forradalomra noszogatják; megannyi púpos, nyúlszájú alak, akik salétromos pincék homályában glicerint kevernek kovával, és a tévéjük csatornakiosztásából direkte törölték a Hírtévét meg az Echót, de még a Dankó-rádiót sem hallgatják. Halfejdobálók. Fiatalok, drogosok, buzik – fintorodik el Bencsik András, aki fiatalon is mindig tudta, hol a helye. A hatalom szivarzsebében volt ő már akkor is díszzsebkendő, bár inkább csak afféle tartalék. Nagy volt a tülekedés. Most is nagy a tülekedés.

Milyen szerencse, gondolja Bencsik András, hogy az anarchisták türelmetlen kispolgári falanxával szemben ott vannak a békés, türelmesen menetelős polgárok is (kicsik és nagyok); hiszen Bencsik András, aki még így öregen sem rest tanulni, megtanulta a Párttól (nem Attól, hanem már Ettől), hogy nincs az a társadalmi, politikai vagy gazdasági probléma, amelyet meg ne tudna oldani pár száz busznyi acsarogva poroszkáló rendember. Mert hát, gondolja Bencsik András, akit a Párt oktatott demokráciára (Ez is, meg Az is), a többség arról ismerszik meg, hogy hangosabban ordít, sípol és kerepel. Idióta anarchisták szirénáznak a parlamentben? Majd mi százezren fogunk szirénázni! Hárman fenyegetik egy erkélyről a demokráciát? Hát majd mi háromszázezren fogjuk fenyegetni! Hogy ezek nem is anarchisták? Az az anarchista, akit én annak nevezek, vidul fel kissé Bencsik András.

Gyengül az állam, sóhajt fel Bencsik András, sőt: már-már elhalóban van. (Az állam elhalására némi nosztalgiával emlékszik; azok voltak ám a szép idők, a fiatalság: tesztoszteron, házibulik, szemináriumok, Lenin-szemelvények; micsoda hangulatjelentések!) De gyenge állam összerogy az első anarchista támadástól, riad meg Bencsik András; gyenge állam megkérdezi állampolgárait, hogy akarnak-e atomerőművet a kert végibe, gyenge állam nem meri kénye-kedve szerint híveinek osztogatni a termőföldet, a trafikkoncessziókat, a pályázati pénzeket, az ösztöndíjakat, a megrendeléseket. Gyenge államnak nincs központi ideológiája; gyenge állam nem akarja a nem létező központi ideológiáját nádpálcával a gyerekekbe sulykolni. Gyenge állam belebukik, ha ilyesmit akar. És Bencsik András kissé aggódik, hogy netán őt is maga alá temetik a gyenge állam romjai. Az államnak gyógyszer kell, vitaminok, injekciók: az elgyengült államot Békementekkel kell talpra állítani, hogy immunrendszere helyreálljon, és a megfelelő irányba rendezett civil összefogók daliás falósejtekként rontsanak az idegenszívű anarchista beszivárgókra. Gyenge állam széthullik, erős állam lövet. Bencsik András szeretné, ha erős lenne, és lövetne az állam. Akkor ismét őszintén tudna hinni benne. Akkor nem kellene éjszaka sírva felriadnia, hogy kételkedik állama erejében. Egy szép sortűz. Vagy legalább egy kardlapozás.

Március tizenötödike, mutat riadtan a naptárra Bencsik András. Eléggé nyilvánvaló. Bencsik András egy kicsit aggódik ettől az ünneptől (ahogy a Párt is aggódott és aggódik, Az is meg Ez is). Az a Petőfi, meg a mindenféle haverjai túlzottan hasonlítottak ezekre a mai anarchistákra. Zavarogtak, felmásztak mindenhová, rebellió, a túl gyenge állam pedig reszketni méltóztatott. Amolyan kissé anarchista ünnep ez, mélázik el Bencsik András. Lehet, hogy inkább egy szép fekete-sárga Habsburg-kokárdát kellene kitűznie? Vagy az már ilyen gyarmat-dolog? Nehéz dolog ez a politika, bólogat elégedetten Bencsik András, mert hát ő azért érti a csíziót.

„Az anarchisták el akarják venni a rezsicsökkentést!” – pötyögi be végül Bencsik András a számítógépébe. A betűméretet 72 pontosra állítva elgyönyörködik kissé a mondaton. Milyen szépen is fog ez mutatni, ha majd transzparensen lobogtatják a magyar demokrácia védelméért spontánul menetelő antianarchista tömegek!