Aki forgat tudományos műveket, ismeretterjesztő folyóiratokat, szinte mindent megtudhat a trianoni békeszerződés születéséről és magyarországi következményeiről, a történelemtudomány már „agyonkutatta” a témát. De milyen hatással volt a határon túli magyarokra, hogyan lett az „elcsatolt nemzetrészekből” nemzeti kisebbség, be tudták-e tölteni hídszerepüket, és miért veszítették el lelkesedésüket az őket 92 éven keresztül befolyásolni akaró Budapest iránt? Külhoni gyorstalpaló a témát kutató olasz-magyar történésszel, Stefano Bottonival.

hvg.hu: Egy párton kívüli szervezet Facebook-oldalára a napokban kikerült pár soros megjegyzés (amely a gyarmatosító brit birodalom széthullásával hasonlította össze az Osztrák-Magyar Monarchia szétesését) ingerült reakciókat váltott ki bal és jobboldalon egyaránt. 92 évvel a békediktátum aláírása után ennyire nem vagyunk túl a Trianon-traumán?

Stefano Bottoni: Mohács mellett Trianon a magyar történelem legsúlyosabb traumája, amelynek feldolgozása láthatóan hosszú időt vesz igénybe. A történészek között még mindig erős viták vannak a katasztrófa okairól, de abban konszenzus van, hogy valóban hosszú távú következményei voltak, vannak. Megszakadt a 19. század második felében ígéretesen megindult modernizáció, a magyar társadalom polgárosodása. Megszakadt a városfejlődés, hiszen a legnagyobb ipari és kereskedelmi központok határon kívülre kerültek. A magát egy birodalom részének tartó Magyarország hirtelen a térség legkisebb és gyengébb állama  lett, soknemzetiségű országból majdnem homogén nemzetállammá vált.

Ez azért fontos, mert míg a többi kelet-európai országban a nemzetállammá válás, az önállóság elnyerése egy pozitív fejlemény, egy 50-100 éves projekt kicsúcsosodása volt, addig Magyarországon ezt inkább gyászolták, minthogy ünnepelték volna. Nemcsak a gazdasági és politikai elitek, hanem az egyszerű polgárok számára is trauma volt: az új határok családi, rokoni szálakat téptek szét, 400 ezer ember inkább az elvándorlást választotta, semhogy az új államokban éljenek. A közösségi emlékezetet is nagyon megterhelte: a Horthy-korszakban szinte minden a revízióról szólt, hogy aztán 1945 után az elhallgatás váljon jellemzővé. Egyik hozzáállás sem kedvezett a trauma kibeszélésének, így a rendszerváltás után átszakadtak a gátak: Trianon a magyar történelem összes tragédiájának, mostanság pedig a rendszerváltás sikertelenségének szimbóluma lett.

hvg.hu: A történelemtudomány az utóbbi 30 évben kikutatta az előzményeket, a szerződéskötés körülményeit, Károlyi Mihály, a Tanácsköztársaság, Horthy Miklós szerepét, a következményeket, de elég rákeresni a Trianon szóra a neten: dőlnek elő a hamis mítoszok, összeesküvés-elméletek. Miért nem mennek át a köztudatba a kutatások eredményei?

SB: A történészek között is vannak viták elsősorban a korabeli magyar szereplők felelősségéről, ami a közbeszédben rendszerint – nem függetlenül a politikai vitáktól – átértelmeződik. Ugyanakkor valamiért makacsul él az a hit – és ennek terjesztésében, fenntartásában a szélsőjobboldali portálok komoly szerepet játszanak –, hogy nem lehet hiteles információkhoz jutni, meghamisították a történelmet. Pedig minden dokumentum elérhető, a Trianonnal foglalkozó tudományos munkákkal könyvtárakat lehet megtöltetni, a magyar történelem egyik legkutatottabb témája. De nagyon nehéz ezt a mítoszt megtörni.

Stefano Bottoni, a magyar-román kapcsolatokat kutató történész Fotó: Stiller Ákos

hvg.hu: Pár száz történész egymásközti vitája, a tudományos folyóiratok tanulmányai mennyire jutnak el a középiskolákba?

SB: Szó nincs arról, hogy elefántcsonttoronyban ülnénk: a szaktörténészek által írt Rubicon vagy a História folyóirat közérthető nyelven, gazdag illusztrációs anyaggal készül, eljut a középiskolákba, a tanárok többsége olvassa. Több tízezer emberhez eljutnak. De azzal a hittel, hogy a történelemtankönyvek, a hivatalos történelemtudomány szándékosan torzítja a történelmet, máshonnan kell a fiataloknak tájékozódniuk, alapjaiban lehetetleníti el a tudományos ismeretterjesztést. A kuruc.infóval nem érdemes leállni vitatkozni, mert ezzel a hozzáállással nem lehet.

Ami a tudományos munkát illeti, azért lenne még mit kutatni: Nagy-Magyarország megszűnését nagyon jól lehetne illusztrálni 20-30 határ menti település sorsával. Mi történt 1918 után a mindennapokban, a helyhatóságokban, a nyelvhasználatban, a helyi kereskedelemben, térhasználatban? Bizonyos térségeket ugyanis a határok átrendezése halálra ítélt, másutt pedig messze nem történt olyan radikális változás, mint azt hinnénk. Hogyan mentek tönkre egyes városok, mint működő szerkezetek, ugyanakkor az is érdekes, hogy a nemzetiségek elnyomása ellenére a határon túli városokban nem történt olyasmi, mint a lengyel-német vagy a lengyel-ukrán határon – például Lembergben –, ahol pár éven  belül teljesen kicserélődött a lakosság. Ezekbe a kutatásokba be kellene vonni román, szlovák, osztrák, szerb kutatókat.

hvg.hu: Voltak ilyen kísérletek, lenne rá fogadókészség?

SB: Tudtommal nem születtek  még ilyen projektek. A probléma az, hogy a szomszédos országokban, így Romániában is elég gyenge a társadalom- és várostörténet. Ugyanakkor a nagynevű, nemzetközileg ismert román történészek a nemzeti kánonból átmentek a dekonstrukcióba, a saját nacionalizmusuk történetét szedik ízekre éppen. Ahogy korábban a nemzeti kánon építése, úgy most annak lebontása, újraértelmezése sem kedvez az ilyen helyi jellegű kutatásoknak. Egyébként számos olyan munka születik a románoknál, amely már azt taglalja, hogyan bántak el a nemzetiségekkel az 1920-as évektől a Ceausescu-rendszeren keresztül napjainkig, hogyan veszítette el Románia a sokszínűségét, de ezt helyi közösségekre lebontva is érdemes lenne vizsgálni. Azért is mondom ezt, mert Közép-Kelet-Európában nincs még egy olyan kisebbség, amely a fokozatos visszaszorulása ellenére a mai napig ennyire meg tudta tartani a társadalmi, politikai, demográfiai pozícióit. Persze, borzasztó látni, hogy egyes városokban 60-70 százalékról 20 alá csökkent a magyarok aránya, de Kelet-Európa elmúlt száz éves, borzalmakkal teli történelmet nézve már-már csoda, hogy még ennyien vannak. 

hvg.hu: Mikor váltak a Trianon miatt „elszakadt nemzetrészek” nemzetiségekké?

SB: Ez egy hosszú, évtizedeket igénybe vevő folyamat volt. Azt mindenki elfogadja, hogy ezek kényszerközösségek voltak, hiszen korábban nem létezett olyan, hogy „erdélyi magyarság” vagy „csehszlovákiai magyarság”. Voltak csallóköziek, székelyek, partiumiak, kalotaszegiek és így tovább. Én úgy látom, hogy az 1960-70-es évekre jutottak el csak oda, hogy romániai, jugoszláviai, csehszlovákiai kisebbségekként tekintsenek magukra.

hvg.hu: Arról már sokat tudunk, hogy mit okozott Magyarországnak Trianon, arról viszont keveset, hogy milyen irányba fordult a határon túlra került magyar közösségek fejlődése. Nekik mit jelentett a békediktátum?

SB: Rögtön a békeszerződés után a legtöbb határon túli politikai szervezetben megindult a vita a passzivisták és az aktivisták között. Tehát, hogy bekapcsolódjanak-e az új ország politikai életébe, vagy kivárjanak? Az arisztokrácia, a nemesi származású politikusok, nagytőkések elsősorban passzivisták voltak. Jó ideig az erdélyi származású miniszterelnökök, Teleki Pál és Bethlen István mondták meg, hogy mi legyen. Kézi vezérlésű rendszer volt, két-három ember mondta meg Budapestről, hogy mit kell csinálni. Ez a hozzáállás viszont úgy kezelte a határon túliakat, mint „elszakadt nemzetrészeket”, melyeket vissza kell csatolni. Miközben ezek sokszínű, tájegységileg is tagolt közösségek voltak. Ez meg is mutatkozott, amikor az 1920-as évek elejéig  székely területi autonómiát követeltek a nemzetközi kisebbségvédelmi szerződésre támaszkodva, amit Románia is aláírt.

Kézi vezérlésű rendszer volt. Fotó: Stiller Ákos

hvg.hu: A magyar kisebbségeket legalább ennyire megosztották a politikai nézetkülönbségek is.

SB: Míg az aktivista-passzivista vitán főleg az országok közti viszonyok befolyásolták, addig a magyar közösségek politikailag-ideológiailag is tagoltak voltak. A Felvidéken, a Vajdaságban és Erdélyben viszonylag erős volt a szociáldemokrata-szakszervezeti mozgalom, a munkásság jelentős része magyar volt. Vagy gondoljunk a cserkészmozgalomból kinőtt csehszlovákiai baloldali Sarló mozgalom fellépésre. A felvidéki Gútának például 1938-ig kommunista magyar polgármestere volt, ahogy a betiltott romániai és jugoszláviai kommunista pártokban is nagy volt a magyar vezetők tekintélye. Ezzel a Horthy-Magyarország nem tudott mit kezdeni. Erre jó példa a kolozsvári baloldali Korunk folyóirat, amit nem néztek jó szemmel a román hatóságok, de eltűrték. Az 1940-ben visszatérő magyar hatóságok egyik első döntése a Korunk betiltása volt. Tehát a hivatalos, Budapest által befolyásolt magyar pártok nem tudtak mindenkit integrálni és így tudott teret foglalni a szélsőbal, majd jóval sikeresebben a szélsőjobb. 

hvg.hu: Hogy jutott el a Budapesttől és Bukaresttől is távolságot tartó, az erdélyi sajátosságokra építő, baloldali transzszilvanizmustól Nyirő József a nyilasokig?

SB: Ebben nem ő volt az egyetlen. Paál Árpád például 1918-ban polgári radikális eszméket vallott, az egyik kidolgozója volt a székely autonómiatervnek, hogy aztán a 30-as években ő szerkessze a Nagyváradon megjelenő Erdélyi Lapok, később Magyar Lapok című nyíltan  antiszemita napilapot. Zavaros időszak volt, a kisebbségi, közösségi és egyéni helykeresés időszaka, amikor sokan sodródtak. Közülük sokan 1943 körül ismerik fel, hogy a háború elveszett, a revízió bukni fog, visszatérnek a románok, sőt jönnek a szovjetek, ami megváltoztatja a kisebbségvédelem lehetőségeit. Voltak páran, akik ezt nem ismerték fel, közéjük tartozott Nyirő is. Viszont érdemes tisztázni valamit: a transzszilvanizmus ugyan a 20-as és 30-as évek mozgalma volt, de abban az időszakban messze nem volt olyan jelentősége, mint amit később tulajdonítottak neki.  A 60-70-es években, a román kommunista diktatúra enyhülési időszakában sokan visszanyúltak a transzszilvanizmushoz, mint baloldali, humanista és kisebbségi eszmerendszerhez. Később pedig erre az erdélyi toleranciát hangsúlyozó gondolatra lehetett támaszkodni a Ceausescu-rezsim elnyomásával szemben. Valójában ez a maga korában egy kudarcos politikai mozgalom volt, és nem kizárt, hogy ez a sikertelenség tolta Nyirőt is a revizionizmus és a szélsőjobb felé. Kudarc volt, mert nem volt ereje helytállni – anyagilag sem – Budapest és Bukarest között.

hvg.hu: Mennyire volt sikeres az utódállamokat elutasító passzivista politika?

SB: A magyar pártok azért voltak nagyon nehéz helyzetben, mert miközben a revízióban bízva átmenetinek tartották az 1918 után kialakult helyzetet – a 30-as években már nyíltan hangoztatták a területi kiigazítás szükségességét –, közben a pozícióik védelmében be kellett jutniuk a román, csehszlovák stb. parlamentbe, az önkormányzatokba. Persze sérelmi politikát folytattak az új nemzetállamokkal szemben, keresték az európai kapcsolatokat a kisebbségvédelmi törekvéseik támogatásához, közben úgy kellett tenniük, mintha lojálisak lennének az államhoz, ahol éltek. A legabszurdabb helyzetben a Romániai Magyar Népközösség volt az 1938 és 1940 közötti királyi diktatúrában: gróf Bánffy Miklós arra kényszerült, hogy Bukarestben felvonuljon a magyar pártot is betiltó II. Károly előtt és lengesse a karját. Később nem volt erre túl büszke.

Úgy kellett tenniük, mintha lojálisak lennének. Fotó: Stiller Ákos

hvg.hu: Mennyiben jelentett törést a trianoni határokat visszaállító 1947-es párizsi béke és a szovjet befolyás?

SB: A két világháború közötti időszakban a román, szlovák és a magyar politikusok személyesen ismerték egymást, sokan közülük még a budapesti parlamentben szerezték első politikai tapasztalataikat. Nem kedvelték egymást, kemény nacionalisták voltak, de a tárgyalásokon segíthetett, hogy tudtak magyarul. A háború után hatalomra kerülő kommunista hivatalnokokra ez már nem volt jellemző. Persze, mint említettem, ezekben a pártokban sok magyar volt, de őket fokozatosan háttérbe szorították a háború után – a magyar-zsidó kommunisták többségét pedig elnyelték a haláltáborok –, internacionalista alapon meg kellett tagadniuk a revíziót, sokszor a nemzetiségüket. Ugyanakkor nagy törést jelentett, hogy közben felnőtt az a generáció, amelyik már Trianon után született, és semmilyen tapasztalata nem volt a Monarchiáról vagy Magyarországról. Prágában, Bukarestben, a kolozsvári román egyetem tanultak, kétnyelvűekké váltak. Bár nem biztosítottak széles nemzetiségi jogokat, az egyes utódállamok jóval nyitottabbak, demokratikusabbak voltak, mint a Horthy-Magyarország és ezzel sok magyart megnyertek, akik lojálisak lettek a trianoni utódállamokhoz. Más kérdés, hogy a kommunista fordulat ezt a típusú modernizációt megtörte, de különféle formákban továbbélt: gondoljunk csak arra, hogy az 1968-as prágai tavasz, „az emberarcú szocializmus” mellé sok magyar odaállt a nemzetiségi igényeiket megfogalmazva. 

hvg.hu: Említette, hogy a 60-70-es évekre „nemzetiséggé” váltak. Miben ragadható meg ez a fordulat?

SB: A terület egy idő után azért csak meghatározza az identitást, a kulturális önazonosságot. Ráadásul az 1970-es években némi magyarországi segítséggel elkezdték hangsúlyozni, hogy a romániai, a csehszlovákiai vagy a jugoszláviai magyarok hidat képeznek a két ország között. Ebben az időszakban engedélyezik Bukarestben a fordításokat is közlő Kriteiron könyvkiadót, és könyveiket Magyarországon is árusítják. Ez a híd-gondolat sokat segített abban is, hogy elkerülhessék az asszimilációt, hiszen újfajta szerepük pontosan a magyarságuk megőrzését garantálta. Vajdaságban a magyar elit tényleg komolyan gondolta, hogy a magyarság szervesen be tud tagolódni a többnemzetiségű Jugoszláviába és ki tudnak alakítani egy jugoszláv-magyar identitást. Ez aztán óriási gondot okozott az 1980-as évek végén, amikor gazdaságilag tönkrement, majd szétesett Jugoszlávia. Borzasztó, de ehhez az is hozzájárult, hogy az 1944-es megtorlások idején 15 ezer embert – köztük a hagyományos politikai eliteket, papokat, tanítókat – végeztek ki, üldöztek el, így az 1960-70-es évekre befutott új generáció teljesen másképp viszonyult az anyaországhoz és Belgrádhoz. A híd-gondolat egy államilag ellenőrzött identitás-építés volt Romániában és Jugoszláviában is, márpedig a pénzcsapokat az 1980-as években elzárták, mire megint Budapest lett az igazodási pont. Közben viszont végbement az a regionális szétfejlődésnek nevezett, 1918-ban kezdődött folyamat, amiről a magyarországi politikai elitek ma sem  vesznek szívesen tudomást.

hvg.hu: Közel két évvel a kettős állampolgárság biztosítása után 2,2 millió határon túliból csak 250 ezren kérvényezték a honpolgárságot. Visszavezethető-e ez a szétfejlődésre?

SB: Másért kéri egy vajdasági és másért egy ukrajnai magyar az állampolgárságot és megint másért egy szlovákiai. Az előbbi kettőnek ez egy EU-s vízumot jelent, a szlovákiainak viszont ilyen előnyöket nem biztosít. Ráadásul a szlovákiai magyarokat állandóan megtorlással fenyegeti Pozsony, ami meg is teszi a hatását. Vélhetően nagyon sokan úgy érzik, hogy állampolgárság nélkül is meg tudják élni a magyarságukat, ugyanakkor Vajdaságban megint mindennaposak az etnikai incidensek . Úgy látom, Romániában az érzelmi azonosulás a fontos: „nagyapám, nagyanyám is az volt”. A munkavállalás már nem játszik szerepet, mert aki munkát akart Magyarországon, az már átjött, ráadásul a nyugati országok ebből a szempontból már vonzóbbak.

Ránk, magyarországiakra nézve nagyon szomorú Fotó: Stiller Ákos

hvg.hu: Mivel magyarázható az egy évtizeden belüli többszázezres fogyás a szlovákiai és romániai magyarság körében? (A 2011-es európai uniós népszámlálás adatai a szomszédos országokban már nyilvánosak – a szerk.)

SB: A demográfusok azt mondják, hogy zárul az olló a többségi és a kisebbségi társadalom között, viszont tény, hogy a magyarság fogyása gyorsabb. Van egy lényeges változás a felmérési metódusban is: most már nem számíthatják be azokat, akik öt éve nem élnek a hazájukban. Tehát az adatok nemcsak a természetes fogyást, hanem az elvándorlást is jól mutatják. Egy nagy kérdőjel a magyar nyelvű romák hovatartozása. Romániában mindkét oldalról komoly kampány folyt, hogy románnak, illetőleg magyarnak, esetleg romának vallják magukat. Ugyanakkor Szlovákiában a magyarországinál jóval összetettebb problémát jelent az iskolai szegregáció: miután egyes vidékeken a magyar iskolákba egyre több roma diákot iratnak be, a magyar szülők inkább elviszik a gyerekeiket a jobban felszerelt szlovák iskolákba. Tehát már nem is az a kérdés, hogy hány kisebbségi iskola van, hanem az is, hogy ezek hogyan működnek és kik járnak oda. Közben persze kellenek a roma gyerekek a sulikba, mert különben bezár az intézmény.

hvg.hu: Milyen erős most Budapest befolyása a határon túli magyarokra?

SB: Magyarország ma is hasonló szerepet szeretne vinni, mint a két világháború közt. Függetlenül attól, hogy ki kormányoz. Ez óriási hiba, aminek a következményeit a választásokon szenvedik el a határon túli magyar pártok. Ott van az MKP látványos, immár második bukása Szlovákiában, miközben a Híd nem egy igazi alternatíva, léte annak köszönhető, hogy Budapest megosztotta a Magyar Koalíció Pártját, amiből eltűntek a korábban meghatározó vállalkozók és polgármestek. Sajnos a magyar kormány nem hallotta meg a felvidéki választók 2010-es üzenetét. Ahhoz képest, hogy a rendszerváltás idején milyen áhítattal néztek fel Magyarországra a határon túliak, mára ez a lelkesedés nagyon durván alábbhagyott. Szembe kell nézni azzal, hogy Magyarország elveszítette a regionális versenyelőnyét, és egyre inkább hasonlít a balkáni országokra. Az Eurovíziós Fesztiválon a magyarországi versenyző még mindig sok határon túli szavazatot kap, de az a felemelő érzés, hogy Magyarország egy erős támasz, mára szinte teljesen eltűnt. Részben ez egy egészséges folyamat, másrészt ránk, magyarországiakra nézve nagyon szomorú.