Mintha hiányoznék a könyvek tengeréből az az alapmunka, amely a nagyszülő felelősségéről-hivatásáról tájékoztatna. Rossz a kifejezés: fejezetekben elmondaná a tapasztalatot, hiszen ez a kérdés összefügg a neveléssel, amely manapság megkopott fogalom. Egyszerűen nem divat. De korrigálhatunk így is: ha van, kétféleképpen funkcionál: túlságosan mereven, és akkor megbénítja a lelket, vagy erőtlenül, akkor pedig elveszíti. Egy összefoglaló könyv egyszer bizonyára megíródik, s ezzel a kezdő fejezettel: a nagyszülői hivatás és felelősség a tovább szolgálatban rejlik akkor is, ha a nagymama vagy a nagypapa túlságosan erőtlennek érzi magát.

Hogyan illik ebbe a képbe a nagyszülő, aki talán messze van, vagy ha közel, de kellően nem intelligens, nem érzi: a beleszólás joga már őt nem illeti meg. Egyet tehet: ha megkérdezik, tanácsot ad a fiataloknak, de a döntést rájuk bízza. Nos, ezzel a gesztussal illeszkedhet a családba, s megértő türelmével, szeretetének szinte határtalan erejével a megnyugtató pont lehet immár felnőtt gyerekei részére. Akik ezt többnyire meg is érzik.

A család keresztény szellemiségéhez tartozik, hogy tagjai átadják egymásnak az értékeiket; ismeretek, eseményekből levont következtetések is tartoznak ezekhez, s jóllehet leginkább szülő és gyermek kapcsolatára vonatkoznak, szülők egymás iránti figyelmességére, a háttérben - csendben - ott van a nagyszülő, akinek egészen más a kapcsolata az unokákkal. A gyermeke: gyermeke, az unokája pedig a szeretet többlete a számára, akivel engedékenyebben bánik, sokszor jobban félti-óvja, s nem csupán azért, mert "mit szólnak a szülők, hogyan vigyázok rá, ha esetleg baj éri..." Lélektani magyarázatok helyett elég ezt mondani: a nagyszülői állapottal és az életkorral megváltozik a hivatásbeli szerep, s ennek nemegyszer súlyosak a következményei: az elmagányosodás, a fogyasztói társadalom embertelensége szinte létükben fenyegeti az idősebbeket. Sokszor már az élet derekán jelentkezik olyan szorongás, hogy az addigi életpályát megvetik, hangsúlyozzák a sikertelenségeket. Bölcsen írja Paul Tournier: "Az a legboldogabb, aki felfogja és elfogadja, hogy az életnek a korral meg kell változnia, hogy az, amit teszünk és még megtehetünk, egyre többet veszít a jelentőségéből, és hogy mostantól fogva főleg a belső életünk a fontos." Igaz ez negyven-, ötven-, hatvan- vagy hetvenesztendős korban is, attól a perctől kezdve, hogy valaki nagyszülőnek mondhatja (ismerheti!) magát. És ez a döntő! Mert bizony a nagyszülői hivatásbéli rend is megköveteli - akarva-akaratlanul - a lemondást, az áldozatot, s az igazi keresztény nagyapa, nagymama egyre inkább abelső életre koncentrál; a lelkiismerete ekként irányítja, az az isteni sugallat - s az az ember igazi bukása, ha becsukja előtte az ajtót.

Érdemes megállni a lelkiismeretnél. Erről írja Paul Reverdyfrancia költő, író, hogy ez tette az embert emberivé, "de az állatnál félelmetesen gyengébb lénnyé". És ez a gyengeség okozza számtalanszor a keményszívűséget, ha a nagyszülőnek módjában áll a családon segíteni, de nem segít, menyét, vejét mindennek elmondja ahelyett, hogy a már említett bölcs tapintattal közelednék, s csak annyit tenne, hogy felajánlja szolgálatát, mert éppen a lányának már olyan nehéz megbirkóznia - például három kicsi gyermek mellett - a napi feladatokkal. Újabb időkben egyre gyakrabban kerülnek össze a fiatalok úgy, hogy bizony alig van tapasztalatuk, nehezen áll össze a "napirend", kihull az idő a jelképes kosárból stb. A kor másként készíti fel a nemzedékeket, de maga a nagyszülő elgondolkodhat: ő hogyan nevelte a gyermekeit!

A szolgálat példájával találkoztam nemrégiben. Negyven-ötven év közötti nagymamával. Sietek - mondta -, várnak az unokák, a lányomék két napra elutaztak, a két apróság rám maradt. Semmi gond, meghagyták, mihez tartsam magam, "kezelik" a gyerekeket. Még föl is jegyeztem, nehogy megbontsam a kialakult "menetrendet". Tudja, olyan jóleső, amikor a szülők előtt dicsérnek: milyen jó volt a nagyival, még az almát is úgy szeleteli, mint ti, és az esti imádságot olyan szép lassan mondja, ahogyan ti szoktátok. Többet ér egy ilyen dicséret két zacskó aranynál, hiszen az unokáim szavaiban azt érzem, amit én a lányomnak adtam ilyen korában. Vagyis a saját gyerekem elismerését hallom - unokáim szájából. És a lányom meg a vőm sohasem féltékenyek rám, akkor sem, ha látják: többet megengedek a gyerekeiknek, hiszen az én unokáim.

Sajnos, millió az ellenpélda; a fájdalom, a keserűség kiül az arcokra: szülőkére, nagyszülőkére, akik már nem képesek egymást elfogadni olyannak, amilyenek.

A Szentatya elmélyült gondolatai a világi hívőkről bennfoglaltan tartalmazzák a nagyszülői felelősséggel járó értékelést is; "az élet mestere" megnevezés mellett ott áll: a szeretet megvalósítója az idős ember, aki ha hívő, az "istenfélelemben gazdag személy jelképe". Kell-e több ennél? Ezért a nagyszülői hivatás a már szóvá tett elmélyülés által lesz igazán alázatos és főleg: megértő. Ha látja, hogy a világban az emberek minden helyet elfoglaltak; s bárhová lép, csak emberekkel találkozik, jogosan megkérdezheti: hová lett az Isten? Persze, ott van az embertársban - ezt vallja az Evangélium, de nem mindig úgy, ahogyan kellene. Ilyenkor vár rá a rejtett, szinte észrevétlen "közbelépés", személyiségének legértékesebb kötelessége a családban (ha hiányzik): Istent "helyettesíteni", vagyis: történjék bármi, önnön meggyőződésével, hitével életben kell tartania a jót, csillapítania a zajt (zaj nélkül!) amit házastársak csapnak, hogy "elfojtsák a csöndet", elfödjék "a láthatatlan szakadékot", amely a gyereknek árt legtöbbet.

A valóság kemény és kíméletlen. A nagyszülői kéz, hang legyen simogató és gyöngéd. Neki más nem jutott...

Tóth Sándor

 Új Ember