A legutóbbi Tárki pártpreferenciamérés adatai meglepték a nyilvánosságot. Bennem a következő kérdéseket vetették fel.

Amikor az Összefogásban részt vevő pártok együttesére kérdeznek rá a kérdezőbiztosok, közölnek-e bármilyen tájékoztatást a választási törvényről? Tehát tudjuk-e, hogy a megkérdezettek tisztában vannak-e azzal, hogy a jelenlegi szabályok szerint ki nyer egy választókerületben?

Tudják-e a választók, hogy a választáson nincs érvényességi küszöb?

Tudják-e, hogy a relatíve legtöbb szavazatot szerző párt szerzi meg a mandátumot, ezért volt kénytelen az ellenzék egy tömbbe tömörülni, mert a Fidesz-KDNP is egy jobboldali tömböt alkot, s esélytelen vele szemben bármelyik ellenzéki párt önmagában?

Ha a relatív többség a leadott voksoknak akár csak a 30 százalékát fedi le, az is elég lehet a győzelemhez, ha a többi voks sok más induló között oszlik meg.

Tudják-e, hogy a győztes is kap kompenzációt, ami még tovább torzít egy ilyen relatív többséggel megszerzett győzelmet?

Tudják-e, hogy a parlamentbe jutási határt éppen elérő pártra szavazni annyit tesz, mint a kormányváltást elhalasztani?

Tudják-e, hogy ezért értelmetlen ma már az összefogásban részt vevő pártokra külön rákérdezni, hacsak a kérdés nem egészül ki azzal az információval, hogy az illető annak a tudatában is inkább szavazna külön valamelyik pártra az összefogás helyett, hogy ezzel rontja a kormányváltás esélyeit?

A mai helyzetnek ez a tétje. Ha mindezt nem tudják a megkérdezettek, akkor az eredmény nem tekinthető valós választói akaratot tükrözőnek.

Persze felvethető, hogy dolga-e ez a közvélemény-kutatóknak. Normális demokráciákban nem dolga. De itt és most – szerintem – szükség lenne némi háttérinformációra ahhoz, hogy valós válaszokat kaphassanak. E nélkül ugyanis olyan, mintha jeges vizű medencében mérnénk lázat vagy testmagasságot úgy, hogy nem tudjuk, ki mindenki állt sámlira a felmérés résztvevői közül.

Ezért bizony célszerű lett volna, hogy a pártok készíttessenek felmérést a választópolgárok ismereteiről is, arról, hogy tisztában vannak-e a választási normák változásaival, mert az eredmény tükrében lennének csak értékelhetők a pártpreferencia-adatok.

Az ellenzéki pártoknak elemi érdekük lenne, hogy tudják, mennyire ismerik a választópolgárok a változásokat, de mivel az idő már  rövid, azt kell feltételezniük, hogy semennyire. Az ellenzéki pártoknak ennek megfelelő kampányt kéne folytatniuk: az egyik legfontosabb kampánytémává a választási szabályok ismertetését kéne tenni.

Vajon készülnek-e majd olyan prospektusok, több millió háztatás számára, amelyek röviden és érthetően a választási normákról, az új szabályozásból következő evidenciákról tájékoztatják a polgárokat? Olyan kérdésekről például, amelyek közül néhányat fentebb feltettem. Életbevágó lenne!

Ha eddig erre nem volt pénz, most, hogy a jelöltek nyilvántartásba vétele után az állami támogatás összegéhez hozzájutnak majd a demokratikus ellenzék pártjai is, az egyik legfontosabb feladatuk ez kell hogy legyen.

A demokratikus térfél médiumai jól tennék, ha műsoraikban nagyobb hangsúlyt fektetnének a tájékoztatásra választási rendszerről. Az olyan teljesen értelmetlen vitaműsorok helyett, amelyekben egymásra tekintet nélkül ugyanazokat a gumicsontokat rágják, ráadásul ugyanazokkal a meghívottakkal, sőt olyan jobboldali elemzőkkel, akik kizárólag a pártpropagandát mondják fel, célszerűbb lenne a választás szabályain vitatkozni. Miről szólnak ezek a szabályok, hogy történhetett meg, hogy ennyire egyoldalúak, milyen kényszerek következnek belőlük.  (A Galamusban Kim Lane Scheppele alkotmányjogász alaposan végigelemzi, miként tette a Fidesz súlyosan a maga javára torzzá az egész választási rendszert. Sorra lehetne venni valamennyi problémát, hogy bekerüljön a közbeszédbe, és segítse a tisztánlátást.)

A médiamunkások pedig a közvélemény-kutatókkal folytatott beszélgetésekben bizony rákérdezhetnének, hogy vajon vannak-e ismereteik a választópolgárok tudásáról a választási rendszert illetően. Számolnak-e ezzel, amikor a következtetéseiket levonják?