2005-ben az egymással koalícióban lévő MSZP és SZDSZ között a hosszas huzavona és küzdelem eredményeként nem a szocialisták jelöltje, Szili Katalin, hanem a Fidesz jelöltje, Sólyom László lett a Magyar Köztársaság új elnöke. Némileg leegyszerűsítve a konfliktus lényege az volt, hogy az MSZP erős emberei mindenáron – és ezt sajnos szó szerint kell érteni – maguk akarták meghatározni, ki legyen a köztársasági elnök. Az, hogy valaki alkalmas-e politikusnak, kritikus helyzetekben dől el, ahogyan az is, hogy demokrata-e vagy sem. Nem akkor dől el az alkalmasság, amikor valaki párton belüli alkukkal biztosítani képes magának a támogatást, nem is akkor, amikor olyan pozíciót szerez a pártjában, amely korlátlan hatalmat biztosít neki. Erre ugyanis szinte minden akarnok (eufemisztikusan kifejezve: hatalomtechnikus) képes. Mivel a politikus a közügyek intézésének professzionális szakértője, feltételezhetjük, hogy elsősorban nem a hatalom megszerzéséhez, birtoklásához és megtartásához kell értenie, hanem ahhoz, hogy megtalálja az adott közügy kezelésének optimális és sokak számára kedvező módját. Szili Katalin és az őt támogató szocialista erős emberek erre képtelenek voltak. Az adott esetben a közügy az volt, hogy még véletlenül se lehessen az orbánisták által támogatott jelöltből köztársasági elnök – minden, amit a szocialista politikusok akkor tettek, ez ellen hatott. Két óriási hibát (bűnt) követtek el: 1) a személyes érdekeiket követve negligálták a közügyet; 2) képtelenek voltak felismerni, hogy magatartásukkal önmaguknak is, de főleg a demokrata közösségnek súlyos érdeksérelmet okoznak. Vagyis, politikailag ostobák voltak. Ezt a jelenséget nevezem Szili-effektusnak, azt tehát, amikor egy párt vagy mozgalom politikusait elvakítja és önmaga ellen fordítja a hatalom megszerzésének lehetősége, miközben a közügyet legfeljebb indokként használják fel és inkább feláldozzák, ha az érdekeik nem érvényesülhetnek.

Népszabadság/Szabó Barnabás

Ma a demokratikus baloldal egyöntetűen az Orbán–Simicska-klán hatalmának felszámolását tekinti a legfontosabb közügynek. Azt is tudja, hogy ez a cél kizárólag az összes demokratikus erő összefogásával érhető el. Hónapok óta figyelhetjük, hogyan alakul az összefogás, s megállapíthatjuk, a demokratikus ellenzék meghatározó politikusai nem jutottak el addig a gondolatig, hogy teljesen lényegtelen, melyik szervezetnek mekkora támogatottsága van, hogy melyik vezető milyen kvalitásokkal rendelkezik, vagy éppen milyeneket tulajdonít saját magának. Ez az összefogás nem a benne résztvevők mennyiségi arányairól szól, hanem arról, hogy milyen gazdag, milyen sokszínű lehet a magyar demokrácia. Az egyezkedők képtelenek voltak felfogni – pedig elég sokan figyelmeztettük őket –, hogy most az egyszer nem játszhatják el a szokásos az „én vagyok az erősebb, nekem több jár” és az „én vagyok az okosabb, majd én megmondom” játékokat, ahogyan el kellene felejteniük a „te burzsuj vagy, én viszont nagy proli vagyok” demagógiát is.

Az Orbán-Simicska klán legyőzése új típusú demokratikus gondolkodást igényel. Pillanatnyilag ennek még a nyomát sem látom, sem az MSZP-nél, sem az Együtt 2014-nél. Pontosan ugyanúgy gondolkodnak és viselkednek, ahogyan Szili Katalin jelölése idején. Pontosan úgy, ahogyan akkor, amikor öntudatlanul előkészítették az Orbán–Simicska-klán kétharmados győzelmét.

Úgy tűnik, hogy a magyar demokrácia legfőbb ellenségei (no persze a Fidesz után) az MSZP úgynevezett erős emberei, akik – politikai értelemben – még az orrukig sem látnak, sőt, nem is akarnak látni. Egyre elképzelhetőbbnek tűnik. hogy ők nem is a demokráciát, csak a saját hatalmukat akarják visszaállítani. Úgy látszik, hogy az Együtt 2014 erős emberei is éppolyan ostobák, mint a tárgyalópartnereik, mindenáron pozíciókat akarnak szerezni, ebben az értelemben akarnak politikusok lenni, ami jelenleg kizárja azt, hogy demokraták lehessenek. Feltételezem, hogy a politikai ostobaság öngerjesztő jellegű, s ez vezetett el a jelenlegi patthelyzethez, amely magában hordja az orbáni diktatúra 2014 utáni teljes kiépülésének lehetőségét. A demokratikus ellenzék tárgyalásait Szili Katalin és támogatóinak szelleme járja be. Lehet, hogy ezek a támogatók ugyanazok, akik ma Mesterházy Attilát ösztönzik, hogy egy tapodtat se hátráljon. Sajnos Bajnai Gordon sem tudja kivonni magát a Szili-effektus hatása alól, ezért tesz öngyilkos javaslatokat.

Ideje lenne tudomásul venni minden demokrata vezetőnek: senkit sem érdekelnek a személyes ambícióik. Senkit nem érdekel Mesterházy Attila és Bajnai Gordon vetélkedése. Sőt, mindannyiunknak elege van belőle! Azt is tudomásul kellene venniük, hogy nagyon keveseket érdekel, hogy az MSZP vagy az Együtt 2014 lesz-e a vezető erő a leendő együttműködésben. Miért? Mert mindenkinek elege van a vezető erőkből és a vezető erők vezetőiből. Azért! Ideje lenne minden demokrata politikusnak elfogadnia a saját jelentéktelenségét a demokráciához viszonyítva, nemcsak szavakban, de tettekben is. A támogatást azok fogják megkapni, akik képesek erre, ugyanakkor képesek a legkönyörtelenebbül fellépni Orbán Viktor rendszere ellen. A beképzelt, önhitt, ámde tutyimutyi politikusok ideje lejárt!

Krémer Ferenc