Závada Pál író az öncenzúra visszatértéről és arról beszél lapunknak, hogy a hatalom számára nem tetsző művészi megszólalásokat retorziók követhetik. Szerint nem kéne ahhoz hozzászokni, hogy a pártok most már jelenetek újrarendezésével is „foglalkozzanak”.

– Márai szerint a komponáláshoz visszhang kell, oxigén; visszafojtott lélegzettel nem lehet igazat írni.

– A visszafojtott lélegzet azt jelenti, hogy kétszer is gondoljuk meg és tompítsuk el minden szavunkat...

– ...nehogy aztán később el kelljen határolódni a saját nyilatkozatainktól.

– A túlságosan éles, igazi véleményünktől. Írni tényleg nem lehet így – hogy nyilatkozni lehet-e, az is ennek egy próbája. Hogy képes-e az ember a valódi véleményét képviselni úgy, hogy közben mérlegeli megszólalása felelősségét, például azt, hogy mivel hogyan árt, vagy esetleg használ hazája jó hírének vagy a kormányáénak, ami ugye nem egészen ugyanaz. Vagy azt latolgatja, tartunk-e már ott, hogy ha őszintén válaszol egy kérdésre, azzal árt az általa képviselt ügynek vagy a rábízottaknak. A zenekarának, a társulatának, a stábjának, a szerkesztőségének. Mondhatnék tantestületet, lakóközösséget, kisebbséget, betegeket, öregeket, gyerekeket is. Ajánlatos-e befogni a szánkat, ha tevékenységünkben nem elhanyagolható az állami dotáció szerepe? És ha mindezt megfontoltuk, vajon mi marad az igazi álláspontunkból?

– De akkor milyen stratégiát kell választani a nyilvános szereplések alkalmával?

– Szabad a választás. Lehet az is, hogy nem szólalunk meg nyilvánosan, vagy ha igen, semlegesen beszélünk. „Inkább ne zúdítsak bajt a fejemre”, szebben mondva: „Ne szítsuk tovább a viszályt!” Esetleg sietséget tettetünk, „elnézést, rohanok, sok a munkám”.

– Van még a „csak önnek mondom, meg ne írja”-változat.

– Szomorú dolog ez. Még a nyolcvanas években az újságíró gondoskodott arról, hogy csak olyasmi kerüljön az interjúba, amiről ő és alanya is tudta, hogy benne maradhat. Hivatalos cenzúra nem volt, a nyilatkozó, a kérdező, a szerkesztő, ki-ki a maga posztján intézte a dolgot. Lefaragtak az élesebb megszólalásokból. Ha egy-egy ismertebb ember eleresztette a hangját és „odanyilatkozott”, megpróbálták szobatiszta formába hozni. Kezd kínos lenni, de újra fölütötte nálunk a fejét ez a fajta öncenzúra. Az önálló szájkosárhasználat.

– Tarr Béla úgy fogalmazott: kénytelen elhatárolódni a Der Tagesspiegelnek adott interjútól. A kénytelen hallatán hökkent meg az ember.

Závada Pál
Népszabadság - Reviczky Zsolt – Ez így kétértelmű, és lehet, hogy szándékosan az. Én pedig, ha jóhiszemű vagyok, óvatos vagy naiv, azt mondhatom: minthogy nem voltam ott, nem tudhatom, hogy azért kénytelen elhatárolódni, mert annyira eltorzították a mondandóját, sőt, nem is adott interjút, esetleg nyilatkozott, de az éles kritikát már nem a nyilvánosságnak szánta. Avagy azért kénytelen elhatárolódni, mert „megkérték” rá. Az igazi baj ezzel az, hogy ilyenek manapság nálunk a légköri viszonyok és az interjúk, vihart keltenek, és fölkorbácsolják a hatalmi kedélyeket. Úgy emlékszem, az elmúlt húsz évben szabadon bírálhattunk helytelennek tartott intézkedéseket, aggasztó folyamatokat, vagy akár csapnivaló kormányzást. Mostantól szokjunk erről le, és hangsúlyozzuk inkább, hogy „nem látok semmiféle negatív tendenciát”? Mert különben durva összefüggés támad a hangoztatott véleményünk és annak adminisztratív vagy financiális következményei között?

– A hatalom elkezdte igényelni a hűségesküt. Ha egy diplomata így szeretné megtartani a nagyköveti posztját, legyint rá az ember. De amikor az egyébként kritikus szemléletű Kocsis Zoltán takarja el a szemét, s kezdi számolgatni a Süddeutsche Zeitungban megjelent interjújában, hány cigány és hány zsidó van a zenekarában, az ember kövülten néz maga elé.

– Kocsis Zoltán nyilatkozata sokunk számára megrendítő volt – éppen mert korunk zsenijéről, mindnyájunk büszkeségéről beszélünk, akit azonban lehessen tisztelni azzal is, hogy az ember őszintén reagál a szavaira. Mert nemcsak a számolgatásról van itt szó, hanem arról, hogy Kocsis elfeledkezik a zenekarán túli világról, ahol már jó ideje elbocsátják például a romákat, és arra a kevés munkahelyre sokkal nehezebben veszik fel őket, mint a nem-romákat. Nem veszi észre, hogy egyre fokozódó rasszista megbélyegzésnek vannak kitéve – és nemcsak a szélsőségesek hírportáljain, hanem már a parlamentben is, vagyis a diszkrimináló értékrend terjedése riasztó. És ha már „országértékeléskor” is lehet úgy beszélni, hogy vannak, akik segélyből és tyúklopásból szeretnek élni, az összekacsintás ezzel az értékrenddel. Kocsis azt is elfelejti, hogy hazánkban faji alapon nemrég már gyilkoltak is – és ez mindnyájunk fájdalma és szégyene, mert nem légüres térben, hanem ebben a közösen generált társadalmunkban vált ez lehetségessé. Bizony be kell fognia a fülét, el kell takarnia a szemét annak, aki nem akar tudomást venni arról, hogy hová torzult el nálunk e tekintetben is a közbeszéd és a viselkedés.

– Amikor Kertész Imre Nobel-díjas író teszi szóvá a rasszizmus veszélyeit, a fejéhez verik, hogy miért Berlinből beszél vissza, miért szól bele, mi köze hozzá. Ugyanez a helyzet akkor, amikor Nádas Péter emeli föl a szavát az igazságtalanságok láttán, pedig ő Zalában él. Ez történik Schiff Andrással, aki nem jön többet Magyarországra koncertezni, de Kocsis erre csak legyint. Egyre harciasabb és ellenségesebb a reakció bizonyos megszólalások után.

– Amikor Kocsis azt mondja, „nem hiszek el ilyesmiket”, diszkriminációt, antiszemitizmust, homofóbiát, ismét elmulaszt egy alkalmat, hogy megvédje azokat a kitűnő pályatársait, művészkollégáit, akiket a származásukat fölemlegetve, a hajdani nyilas sajtó modorában hurcolnak meg – és nemcsak a szélsőjobboldali sajtóban. Kocsis ehelyett méltatlan modorban pletykál róluk, és megmossa a fejüket, amiért külföldről bírálják a kormányt. Melyikünk mit kifogásol, ugye, a másik nyilatkozatában. És amikor a saját zenekara támogatásának örvendetes megemeléséről beszél, nem tiltakozik és nem is sajnálkozik egyúttal a Fesztiválzenekar költségvetésének megkurtítása miatt, holott az a „pénzbüntetés” feltehetően szintén egy interjúval áll összefüggésben. Holott én eddig azt hittem, az egyetemes zeneművészet közös érték. És tényleg nem volna jó, ha politikai nézetek mentén, ilyen vagy olyan nyilatkozatok miatt hasadna szét – hogy többet ne is mondjunk – a zenei élet.

– Mit kell olyankor tenni, amikor az ember úgy érzi, hogy egy-egy pályatársát vagy egyáltalán a kortársát a gondolkodása vagy a véleménye miatt retorziók érnek? Hecckampány kezdődik ellene, lopással vádolják, gyalázzák.

– Tegyük fel, hogy egy karmestert, zongoraművészt, színházi- vagy filmrendezőt, írót, filozófust aktuális nyilatkozata vagy általában a világnézete, különösen annak politikai vonatkozásai miatt hatalmi retorzió ér – akár pénzmegvonás formájában, akár úgy, hogy a pozíciójából el akarják távolítani. Vagy hogy akár hatósági segédlettel belegázoljanak a becsületébe, ártatlanul rángassák vádeljárás alá és hazug rágalomhadjáratot folytassanak ellene a kormánysajtóban – belekeverve ebbe még a származására, vallására, aktuális lakóhelyére és egyáltalán a magánéletére vonatkozó alantas célozgatást vagy nyílt uszítást is. Vagy hogy elküldik az országból „melegebb éghajlatra”. A jóérzésű ember ez ellen tiltakozik, és az illetővel szolidáris – mint egyszerű kultúrafogyasztó is, de minél nagyobb a befolyása, annál inkább. Még akkor is, ha a véleményével nem ért egyet – mint én most Kocsiséval –, vagy ha vitatkozik is vele. Gondolom, kötelességünknek éreznénk, hogy Kocsis Zoltánnal szolidárisak legyünk, ha ez vagy egy másik kormány, hatóság, pártideológus, elszámoltatási biztos, hecchírlapíró vagy az ablaka alatt tüntető horda megtámadná, megrövidítené vagy meg akarná büntetni. Vagy ha bele akarnának avatkozni, hogy Wagnert vezényeljen-e vagy Mahlert. Ő most mintha elvétette volna a hangot, és elfeledkezett volna ugyanerről – csak ennyit mondanék halkan.

– A kormány elitváltásra vonatkozó vízióiból arra lehet következtetni, hogy úgy gondolják, Wagnert vagy Haydn-t másvalakik is tudnak vezényelni.

– A mi államunk kormányai gyakran érzik följogosítva magukat arra, hogy ilyesmikbe beleszóljanak. A zenébe persze nehezebb inkompetensen, direkt módon belebeszélni. De a színház vagy a film világa más, ahhoz mindenki ért. Némely politikusok arra is fölhatalmazva érzik magukat, hogy jóakaróként akarjanak föltűnni a művészet egén, hogy közvetlen belenyúlásukkal akarják garantálni, hogy a műalkotás eléggé nívós, erkölcsös vagy hazafias legyen, szépre, jóra neveljen. Nem tudom, ki hatalmazta fel őket erre. Miközben persze tagadják, hogy cenzorkodnának. Ez elég nevetséges.

– A kádári évtizedekből ismerünk olyan eseteket, amikor a pártemberek színházi szereposztással bajlódtak. Most a pártok színházi jelenetek újrarendezésével foglalkoznak. Elég csak a Magyar ünnepre gondolni.

– Ó, igen, egy kormánypárt kommünikében foglalt állást egy jelenet ügyében.

– Nem azért, mert Alföldi Róbert rendezte a darabot?

– Amikor írtam, nem tudtam, ki fogja rendezni. Azt sem sejthettem, hogy lesz majd egy politikus, aki Alföldi ellen az én darabom ürügyén fog kirohanni, mégpedig úgy, hogy meg sem nézi az előadást. Mert nem látta, beismerte. De hát abból is kiderül, amit beszél, mert az a jelenet úgy, ahogy ő arról beszél, nem létezik.

– Nem volt Nagy-Magyarország térkép, amelyet bakák állnak körül, miközben maszturbálnak? Pálffy István – róla van szó – erről beszélt.

– Maradjunk annyiban, hogy motívumokat kontextusukból kiragadni és hamisan összerendezni – ez a tendenciózus hangulatkeltés régi módszere. Tessék elmenni, megnézni.

Závada Pál
Népszabadság - Reviczky Zsolt – A Magyar ünnepnek súlyos politikai és világnézeti töltete van. Ezt azonban nem érte kifogás – eddig.

– Persze, a darab ilyen értelemben nem ártatlan, és bízom is benne, hogy az előadás hangsúlyosan szól nézőjének, például a történelmi felelősségről. És örülnék neki, ha magáról az előadásról folyna diskurzus, ki mit lát értékének, hibájának, akár az eszmeiségéről vagy a világlátásáról. Ha bárki megírná vagy kifejtené a véleményét, tiszteletben tartanám, még ha vitatnám is. Sőt, adott esetben tegyen engem – vagy épp saját magát – nevetségessé. De az uszító és hazug áskálódás nem vehető komolyan. Ennek most is csak ugyanaz a célja, mint ami több hónapja indult el a szélsőjobboldalról, hogy ilyen eszközökkel járassák le Alföldit. Mert másképp nem tudnak belekötni – igen sikeres évaddal dicsekedhet ugyanis, minden tekintetben. És hasonlóan ígéretes a jövő évad is. Ki fogja tölteni a teljes mandátumát, én bízom benne.

– Van-e esélye a l’art pourt l’art próbálkozásoknak, amikor valaki azt mondja: nem vállalja azokat az idegőrlő szellemi és fizikai megpróbáltatásokat, amelyek a művészeten túli világban várnak az alkotóra? Hanem inkább ír, fest vagy komponál.

– Van, aki azért nem szól bele, mert azt mondja, nem ért hozzá, vagy azt mondja, nincs baj, minden kormány elkövet disznóságokat, torzsalkodás mindig van, ne hisztériázzunk, ne arról szóljanak az újságok, hogy ki mit nyilatkozott, ki és mi ellen tiltakozott. Abban, hogy a botrányok általában elterelik a figyelmet a nagy problémákról, van igazság. Megértem, ha valaki ki akar maradni a bozótharcból. De attól tartok, nagyobb bajok is lesznek, és akkor melyikünk mit tesz vajon. Ha elszegényednek a falvak, bezárnak az iskolák, hiszen már most is van, ahol fél műszakban tanítanak csak, mert nincs mivel fűteni, ha tömegével fognak éhezni a gyerekek. A perifériákon iszonyatos a kilátástalanság, és amíg középen a lecsúszás jelei mutatkoznak, a széleken katasztrófa fenyeget. Erről tudósítani, írni, beszélni kell. Mindig voltak, akik a kurzus-széljárás szerint beszéltek – vagy hallgattak. Másoknak érzékenyebb a szeizmográfjuk, és minden társadalmilag visszás jelenségre elsőnek horkannak föl. Gyorsabban, hangosabban és hevesebben reagálnak. Tiltakoznak, cikket írnak, kibeszélnek a munkapadjuk mellől. A demokráciának azért örültünk, mert azt reméltük, hogy emiatt senki nem ütheti meg többé a bokáját. Még az se volt baj, ha kiderült, hogy valaki fölöslegesen fújt riadót, mert nem lett hál’Istennek igaza.

– A kormányzati vezérelv az, hogy itt ne volna demokrácia, amikor mindenki szabadon elmondhatja a véleményét a Fideszről és az egyes politikusokról. Lám, a médiatörvényről is.

– Jól néznénk ki, ha már elmondani se lehetne. Azt mondjuk, hogy a médiatörvény és a nála kevesebbszer emlegetett médiaalkotmány révén a sajtószabadságot támadás érte – megteremtették egyebek közt a szabad véleménynyilvánítás hatósági retorziójának a törvényes lehetőségét. Akik tehát e törvény ellen tiltakoznak, a szabad véleményalkotás korlátozásának terve ellen emelték föl a szavukat. Az ellen, hogy létrehozták a sajtó-büntetésvégrehajtási intézetet mint médiahatóságot, amely egyben a legfőbb hírgyárrá is avanzsál, és a büntetőjog eszközével leckéztetheti meg saját konkurenseit, ha úgy tetszik, még le is sújthat rájuk. Az ígéret szerint az év első felében még nem. Mit ne mondjak, nagyon megnyugtató. És utána kezdődhet a kergetőzés, a külföldi szerverekre-költözködés? Azzal, amit mi írunk, nem költözünk sehová, mi úgyis a saját nevünkkel, címünkkel vállaljuk szavainkat, elérhetőek, büntethetők vagyunk. Nem úgy, mint a névtelenségbe burkolózó szélsőjobboldali portálok működtetői.

– Huxley írja Orwellnek az 1984 megjelenése után 1949-ben, hogy nincs szükség csizmára meg puskatusra ahhoz, hogy elhallgattassák az ellenvéleményeket.

– Kézenfekvő eszköz az állami csapok csavargatása, illetve elzárása. A kultúra ágai természetüknél fogva más és más formában vannak ráutalva az állami támogatási rendszerre. A könyvszakma dotációja például elenyésző, a könyvkiadók a piacról élnek. De ha azt a kevés ösztöndíjat és folyóirat-támogatást is megvonnák, ami a Nemzeti Kulturális Alaptól az irodalomnak jut, akkor ezek a műhelyek megszűnnének, a szerkesztők munka nélkül maradnának, a fiatalok pedig nem tudnának elindulni a pályán. Itt talán még nem tartunk, most még szakemberek ülnek a kuratóriumokban. Kérdés, hogy nem eresztik-e szélnek őket úgy, mint a Kossuth- és Széchenyi-díjjelölő szakmai albizottságokat.

– Mennyire akadályozza a munkájában az, hogy a bozótharc állandóan kiújul?  Belevethetné magát újra a szociográfiába is, amelyben otthonosan mozog.

– Az ember ne nyafogjon, hogy közéletet kell élnie, és emiatt nem tud dolgozni. Gyanús lennék magamnak, ha erre panaszkodnék, hogy netán nem megy az írás. Persze jó lenne zavartalanul beletemetkezni egy regénybe, hogy képletesen szólva, égjen a kezem alatt a papír. Most egy portréköteten dolgozunk Korniss Péter fotográfussal, olyan emberekről és életművükről szól, akik büszkén vállalják roma származásukat – ez átmeneti visszatérést jelent a régi szakmámhoz. Újabb színdarabot és regényt is írok. Az ember persze ne feledkezzen el arról, hogy elődeinknek ennél többnyire mégis rosszabb vagy egészen gyalázatos korokban kellett élniük és dolgozniuk. Mi azért beszélünk, hogy ne romoljon a helyzet – és számunkra egyáltalán nem az „annál jobb, minél rosszabb a helyzet” az öröm, Épp ellenkezőleg. És persze egy fokkal tisztességesebb a dolog akkor, ha az ember nem elsősorban önmagáért és az övéiért emel szót, hanem először a legnagyobb bajban lévőkért, aztán pedig mindnyájunkért – de hát ezek már szólamok. Mindenesetre a szájunkat mi már úgyse fogjuk be, a szájkosárra senki ne akarjon rászoktatni minket.