A Jobbik a svéd szélsőjobb bukott vezetőjétől tanulta a „cuki” kampányt, ami éppen olyan veszélyes nálunk, mint a skandinávoknál – mondja Czinkóczky Csaba, a legnézettebb svéd kereskedelmi csatorna, a TV4 alapító-riportere, aki rendszeresen forgat a magyar belpolitikai helyzetről és a szélsőjobbról. A Heteknek arról is beszélt, hogy miközben a svéd politikusok akár egy Toblerone csoki miatt is megbukhatnak, a jobbágylelkű Magyarországon az értelmiségiek felfogását akár napok alatt át tudja hangolni a hatalom. A Hetek interjúja.

Rendszeresen készítesz riportokat a magyar belpolitikai helyzetről a legnézettebb svéd kereskedelmi televíziónak. Ennyire érdekli a svéd nézőket Magyarország?

– Igen, különösen az utóbbi időben. Több mint húsz éve élek Svédországban, de korábban soha nem kellett ennyit magyarázkodnom a magyarságom kapcsán. Alig tudok úgy beszélgetni valakivel, hogy ne kérdezzenek rá, mi folyik itt. Ezek a kérdések sokszor torzak, durvák – például az Új Színház kapcsán azt kérdezik, hogy valóban újnáci lett-e a Nemzeti Színház –, de jelzik azt, hogy van egy felfokozott érdeklődés Magyarország iránt. Úgy látják, hogy egy nagyon érdekes „kísérlet” zajlik nálunk – társadalmi, politikai és gazdasági szempontból egyaránt. Ez a kifejezés annak nyomán terjedt el a külföldi sajtóban, hogy maga Orbán Viktor tavaly ősszel arról beszélt Londonban, hogy Magyarország egy laboratórium, ahol a modern világ kihívásaira a hagyományos értékeken alapuló válaszokat kívánnak adni. Sokan kíváncsian figyelik, hogy hol van a fal, a kormány meddig megy el a demokratikus intézmények kiiktatásában, az ország külföldi reputációjának lerombolásában, vagy éppen a Brüsszellel szembeni szabadságharcban és a Putyin felé való közeledésben. Az aggódás persze nem teljesen önzetlen: a svédek számára nagyon nem mindegy, hogy Magyarország stabil marad-e, és érdemes-e itt befektetni, megéri-e az Elektroluxnak itt maradnia, vagy át kell települnie párezer kilométerrel odébb.

Az ilyen kérdéseket politikai irányultságtól függetlenül teszik fel neked?

– Igen. Svédországban sajátos az emberek viszonya a politikához: négyévente szó szerint emlékeztetni kell őket arra, hogy választás van. Nem akarnak minden nap a gazdasággal, politikával foglalkozni, ezt rábízzák a szakemberekre, akik négyévente elszámolnak – tévéviták során vagy más fórumokon. Magyarországon viszont a politika beköltözött a hétköznapokba, a hálószobákba, feldúlja az emberek életét. Itt mindenki kénytelen politikus vagy közgazdász lenni és elemezni, hogy a csődkockázati tényező most felfelé vagy lefelé megy. Ehhez képest Svédország egy másik bolygó, ahol a szociáldemokratákat és a konzervatívokat nem választja el egymástól egy egész világ. Ha a másik oldal kerül hatalomra, nem írják át az alkotmányt, a tankönyveket vagy a történelmi emlékezetet.

Mi a helyzet a szélsőségesekkel, mennyien szavaznak rájuk?

– Az idegen- és bevándorlóellenes Svéd Demokraták (Sverigedemokraterna) jelenleg tizenkét százalék körüli támogatottsággal rendelkeznek. Ők több szempontból hasonlítanak a Jobbikhoz: a fiatalok körében és vidéken népszerűek igazán, és főként azok körében, akik a periférián élnek. Sőt, ugyanazt a „cuki” kampányt alkalmazták néhány éve, amit most a Jobbik. A kiscicás, családbarát arculat mellett ők még a rasszizmussal szembeni zéró toleranciát is meghirdették. A többség persze kiröhögte őket, de voltak, akik bedőltek nekik.
Most a Jobbik is ezzel szeretné magáról a szobatisztaság látszatát kelteni. Pedig hiába lesznek „cukik”, és beszélnek cigányok helyett huszonhat éves borsodi nagypapákról, a lényegük nem változott. Nincsenek kétségeim, ha a történelmi szituáció adott lenne, a jobbikos keménymag ugyanúgy vagonokba tenné a kirekesztett embereket, mint annak idején a nácik és a nyilasok.

Gondolod, hogy a Jobbik a svédektől másolta a „cuki” kampányt?

– Ez elég valószínű. A Svéd Demokraták egyik erős emberét, Erik Almqvistet ugyanis kitették a pártból, miután a TV4, ahol dolgozom, leadott egy privát videót arról, hogy a párt vezetői a stockholmi éjszakában jól berúgnak, majd hajnalban mindenkibe belekötnek, és vascsővel fenyegetőznek. Ez két éve volt, tavaly tavasszal pedig ez a férfi Magyarországra költözött, az Opera mellett lakik egy kis utcában. Tudjuk, hogy kapcsolata van a Jobbikkal.

Kaptál fenyegetéseket a magyar szélsőjobboldaliaktól?

– Miután kitették a fotóimat és az elérhetőségeimet a náci honlapokra, özönlöttek a gyalázkodások és a fenyegetések. Meghekkelték a PayPal számlámat, és irdatlan mennyiségű árut rendeltek a nevemben a világ minden tájáról, ezeket mind egyenként kellett leállítanom. Hónapokon keresztül, amint a svéd TV-ben kiírták a nevemet, egyből megszólalt a telefonom, vagy jöttek az üzenetek. Megesett, hogy a kommentárokban arról írtak, hogy éppen ebédelek, most kell elkapni. Pont akkor tényleg ebédeltem egy helyen, és nem tudtam, hogy most szórakoznak, vagy tényleg várnak rám egy vascsővel valahol. Akkoriban a svéd TV biztonsági szolgálata rendszeresen ellátott instrukciókkal: a taxit ne a saját nevemben rendeljem, ne az otthonom előtt szálljak ki, hanem egy sarokkal odébb, és hasonlók. 

A svédek külön tudják választani a magyar jobboldalt a szélsőjobbtól, Orbánt Vonától?

– Egyre nehezebben. Ennek elsősorban Orbán az oka, aki egy érdekes kötéltáncot folytat: megpróbálja a jobbikos érzelmű szavazókat magához vonzani, miközben senkit sem akar elriasztani. A szélsőséges személyeknek adományozott állami elismerések, vagy például a Szabadság térre tervezett emlékmű ügye több áttételen keresztül azt az érzetet kelti a svédekben, hogy itt a kormánypárt nyíltan flörtöl a szélsőjobbal annak érdekében, hogy ha a politikai szükség úgy hozza, legyen kihez fordulniuk. Aztán ott van például Gyöngyösi Márton felszólalása a parlamentben, amikor a zsidók listázását sürgette. Ezzel igazi világcelebbé vált, de a legfelháborítóbb mégis az volt, hogy a kormányoldal részéről nem volt azonnali, ellentmondást nem tűrő elhatárolódás.

A tavaly év elején adásba került és nálunk is elérhető jobbikos riportod kapcsán kritikaként fogalmazódott meg, hogy a „baloldalhoz vagy bekötve”, hiszen a fideszes Gulyás Gergelyen és a magát lejárató „náci télapón” kívül csak balos politikusok szólaltak meg.

– Úgy gondolom, hogy a média alapértelmezett küldetése az, hogy a mindenkori kormány ellenzékeként felfelé rúgjon. Amikor például a szocialisták voltak hatalmon, a Hír TV-ből tájékozódtam, mert úgy gondoltam, hogy onnan nagyobb eséllyel kapom meg a szükséges információkat. Svédországban pedig inkább a jobboldalhoz húzok, mert szerencsésebb arányban ötvözik a szociális érzékenységet az individualizmussal. Ami a munkámat illeti: ha egy szobában van tíz baloldali, akkor biztos, hogy tizenegyedikként én jobboldali leszek, és fordítva. Emiatt a film valóban átlendült a baloldal irányába. Ráadásul az újságírás alapszabályai szerintem nem érvényesek az olyan pártokra, amelyek önmagukat száműzték a demokráciából, kirekesztenek, megbélyegeznek embercsoportokat – mint ahogyan a Jobbik teszi. Itt nem kell, hogy érvényesüljön a steril értelemben vett pártatlan újságírás – és én ezt felvállalom. Ezzel együtt a nyilatkozati lehetőséget ugyanúgy megadtam a Jobbiknak, de Gyöngyösi Mártonék visszautasítottak. A Fidesz részéről pedig Rogán Antalt szerettem volna megszólaltatni, helyette Gulyás Gergelyt küldték.

A szélsőjobb Svédországban és Magyarországon is olyan problémákat feszeget, amelyek valósak: ott a muszlimok és a bevándorlók kérdése, itt a bűnözés vagy a korrupció. A svéd demokratikus pártok hogyan igyekeznek kifogni a szelet a vitorlájukból?

– Nagyon fontos, hogy nincsenek egyenrangú partnerként kezelve. A demokratikus pártok és a különböző irányultságú médiumok teljesen összezárnak. Jó példa erre az említett videó, ami óriási közbotrányt okozott, pedig ott „csak” az történt, hogy randalíroztak az éjszakában. Itt a Jobbik-közeli Magyar Szigeten zsidók, illetve a miniszterelnök meggyilkolásával példálóztak, mégsem lett botrány.
Magyarországon azért sem tud egy egységes front kialakulni a szélsőjobbal szemben, mert a demokratikus oldal szereplői kényszert éreznek arra, hogy ha a politikai rivális mond valamit, akkor annak ők az ellenkezőjét állítsák, nehogy véletlenül egy platformra kerüljenek. Ezért szinte csodának tartom a 2012 decemberében szervezett náciellenes tüntetést, ahol Rogán Antal együtt szólalt fel a baloldaliakkal. 

Mindezt értem, de az alapproblémák ettől még megmaradnak. 

– Szerintem a szélsőséges pártok népszerűsége alapvetően a perifériaérzéssel magyarázható: tömegek érzik úgy, hogy „a buli valahol máshol van”, nekik pedig nincs perspektívájuk. Márpedig a leszakadt régióban élők olyan hátrányból indulnak, hogy ezt a problémahalmazt nem lehet hangzatos, csatába hívó mondatokkal kezelni, még ha azokkal politikai népszerűségre lehet is szert tenni. Az ember nem akkor boldog feltétlenül, ha jólétben él, hanem akkor, ha van egy út előtte, ami vezet valahová, ha érzi, hogy megvan a helye a társadalomban. Nagyon sok válságövezetben tapasztaltam ezt: egy-egy háború után gyakran láttam boldog embereket, akik úgy gondolták, most megvan az esély arra, hogy minden jóra forduljon. Ez azt is jelenti, hogy pusztán politikai eszközökkel nem lehet a szélsőjobbot elnyomni, ehhez jövőképet, munkahelyet kell teremteni, csökkenteni kell a perifériaérzést. Ezért óriási baj, hogy a kormány elfeledkezik három-négy millió, mélyszegénységben élő vagy afelé csúszó emberről.

Hogy van az, hogy egészen kis politikai botrányoknak is komoly következménye van Svédországban? 

– Az alapállás az, hogy a politikus az adófizetőktől kapja a fizetését, az ő pénzüket kezeli, így elszámoltatható. Nem mondhatja azt, hogy a te kérdésedre válaszolok, mert te a barátom vagy, de a másik orgánumnak nem nyilatkozok. A svédeknél elképzelhetetlen, hogy a miniszterelnököt burokban védjék, dugdossák, nehogy konfliktushelyzetbe kerüljön, vagy valaki kényes dolgot kérdezzen tőle. Fél éve a svéd miniszterelnökről forgattam, ezért éppen együtt voltam vele egy szálloda halljában, amikor nyilvánosságra került, hogy nem fizeti a televíziós havidíjat, ami párezer forintos tétel. Egy órán belül ott volt az egész svéd média, felsorakozott vagy harminc újságíró, akik mind magyarázatra vártak. A miniszterelnök pedig szépen sorban mindenkinek külön-külön nyilatkozatot adott – lemondta a programját és hagyta, hogy egymás után földbe döngöljék. Mindenkinek elmondta, hogy ha hibázott, akkor azt azonnal rendezi, egyébként pedig nagyon sajnálja az ügyet.

Jól értem, hogy a TV-díj miatt állították pellengérre a miniszterelnököt?

– Persze. De ez nem egyedi eset. Egy miniszterről kiderült, hogy feketén fizette takarítónőjét egy egész nyáron keresztül, még a nyolcvnas évek végén. Le is mondott. A szocdemek egyik női miniszterelnök-jelöltje pedig a Toblerone-botrányba bukott bele: Brüsszelben közpénzből vett egy Toblerone csokit. Egy riporter találta meg ezt a tételt a számlák között, a politikus pedig elkövette azt a hibát is, hogy letagadta a történteket.

Már-már sajnálatra méltóak a bukott svéd politikusok, akik jelentéktelen ügyek miatt veszítették el a hivatalukat…

– Ott abból indulnak ki, hogy ha egy politikus képes egy Toblerone csoki kapcsán hazudni, akkor nagyobb dolgokban is hazudni fog.

Svédországból hogy látszik, mi Orbán Viktor sikerének a titka, mi az a magyar lelki attitűd, amire ő ráérzett?

– Kimondani is szörnyű, és biztosan kapok is érte, de van egyfajta jobbágylelkűség és kisebbrendűségi érzés a magyarok tömegeiben. Állandóan elnyomtak bennünket, és az elnyomás alatt úgy tudtunk boldogulni, hogy lefelé rúgtunk, fölfelé nyaltunk. Szerintem Orbán erre érzett rá. Magyarországon nagyon erős félelmet tapasztalok az emberekben. Amikor kiírok egy kicsit merészebb véleményt a Facebookon, rendszeresen rám írnak a magyar ismerősök, hogy hú, ez milyen jó volt – de a legtöbbször csak privát üzenetekben, mert azt mondják, nyíltan nem merik felvállalni. Az is nagyon érdekes, hogy Orbán komoly politikai elemzők fejében is könnyen át tudja állítani a váltókat: nem gond, ha ma éppen az ellenkezőjét mondja az oroszokról, mint néhány évvel ezelőtt, mindenki igazodik hozzá. Svédországban ez önmagában elég lenne a bukáshoz.

Hetek, Sebestyén István, Szobota Zoltán