Múltidéző A sajtó a métely? Miért érzi szükségét egy kormány, hogy bár tömérdek más rendberaknivalója volna, időt kell szánnia a sajtó megregulázására? Talán azért, mert megteheti. Mert bármit megtehet, hiszen a Nemzeti Egység Pártja az 1935-ös választáson több mint kétharmados győzelmet aratott: 245-ből 170 mandátumot szerzett, s ezért bátran hirdethette: „Ideje, hogy minden magyar megtanulja, azé a nemzeté a jövő, amely korgó gyomorral is nagy és szent célokért tud küzdeni.” NYERGES ANDRÁS írása. Nem akárki: a párt főtitkára, Marton Béla kecsegtette ezzel az embereket.

A belügyminiszter, Kozma Miklós ennél valamelyest bonyolultabbnak látta a helyzetet: „Hatalmi eszközökkel belátható ideig el lehet kormányozni, de amennyiben határozott eredmények nem mutathatók fel, és a szociális vonatkozásban remélt lépések nem történnek meg, a kormány alól ki fog csúszni a közvélemény.”

A gyomrok korgása ellen a kormány nem tudott mit tenni, de úgy vélte, a közvélemény „kicsúszását” megakadályozhatja. Ezért hát pár hónappal választási győzelme után (mint az Esti Kurír 1935. augusztus 10-én hírül adta) „a minisztertanács sajtóreformot tárgyal”. Az ellenzéki lap azt is megkérdezte: „Ez a legsürgősebb? Ezen kell sürgősen változtatni újabb szabadságkorlátozásokkal, esetleg súlyos szankciókkal, mintha az ország egyébre sem szomjúhoznék, mint sajtóreformra?”

Hogy az újságok ráncba szedése miért fontos, azt maga a miniszterelnök közölte, egyebek közt azt kárhoztatva, hogy „bennünk, magyar emberekben túl sok az önállóság”, s ehhez képest túl sok „káros befolyás” ér bennünket. Épp ezért „azt a káros szellemet, melyet ma a közéletben erőteljesebben tapasztalunk, mint bármikor máskor, amely gúnyol, fúr, farag, intrikál, összesküvést sző, tekintélyt rombol – ki fogjuk küszöbölni! Ezen a téren is reformmunkára van szükség. Ha azt látjuk, hogy állandó gyűlölettel, taktikázással, összeesküvésekkel és hátmögötti intrikákkal állunk szemben, akkor férfimódra ököllel csapunk azok közé, akik ezt a stílust kultiválják” (Új Magyarság, 1935. augusztus 13.).

A kormányfő hozzátett még valamit, amit szellemi utóda is elmondhatott volna (rémlik, hogy mondta is): „Nem engedjük, hogy a magyar lelket továbbra is mételyezzék azok, akiknek nincs közük ehhez a nemzethez!” Sejteni engedte, hogy az érintettek milyen kifogásokkal élnek majd, tehát (mint gyakorlott párbajozó) elővágással élt: „Nem kérünk leckét senkitől. Ne hivatkozzanak ezek az urak az alkotmányra! Én az alkotmány szellemét a nemzeti örökkévalóság biztosításában látom, s azt mi inkább vagyunk hivatva hirdetni!” Magáról a problémáról így nyilatkozott: „Jelenleg egész Európában Magyarországnak van a legliberálisabb sajtótörvénye, amely visszaélésre ad alkalmat. Elhatároztuk tehát a sajtó reformját főként abban a vonatkozásban, hogy a visszaélések lehetőségét megszüntessük. Szükség van a családi élet és az erkölcs fokozottabb védelmére!”

Az Esti Kurír Antireform címmel kommentálta a beszédet: „Az illegális sajtót a mai törvény alapján is le lehet törni, ez nem törvényhozási, hanem közrendészeti feladat. Ha mégis szükségesnek tartják a törvényhozás segítségét, elég egy kétszakaszos novella. Ezt akarják reformnak minősíteni?” A lap helyzetelemzését olvasva kétszer is ellenőriztem a közlés dátumát, de nincs tévedés, az alábbi sorok 76 éve íródtak:
„A különböző élkürtösök, szellemi udvaroncok megnyilatkozásaiból azt kellett hinnünk, hogy a kormány népszerűsége nőttön-nő, és bár már hatalomra jutásakor is mögötte állt az egész ország, azóta még a legkonokabb ellenfél is meggyőződött arról az üdvről és malasztról, amit kizárólag ez a rendszer hozhat ránk. Most a miniszterelnök beszédéből épp ellenkezőleg úgy értesültünk, hogy az a káros szellem, melyre ököllel akar lesújtani, épp az utóbbi időben fúr, farag, intrikál és esküszik össze...”

De hát épp az efféle kritikát kérte ki magának (és a Nemzeti Egység Pártjának) Marton Béla a Függetlenség című kormánylapban: „Érvek hiányában az ellenzéki sajtó az élcelődés fegyveréhez folyamodott, de azokat a nagy nemzeti gondolatokat, melyek a mi táborunk politikai akcióképességének lelki és szellemi alapját képezik, nem engedjük gúny tárgyává tenni!”

A 8 Órai Újság még a nagy választási győzelmet és az utána történteket is képes volt így lefesteni: „Egy váratlan választással megrohamozták s lerohanták az országot, égig lobogó lángjait gyújtották káprázatos jelszavaknak és ígéreteknek, teljesülhetetlen reményekkel töltötték meg a magyar lelkeket, és végül be is jöttek 170-en a képviselőházba. A sürgős, nagy segítségek azonban elmaradtak, a nagy ígéretek kiégtek, a káprázatos jelszavakról kiderült, hogy üresek. A be nem váltott ígéretek, a könnyelműen elzúgott kormánykijelentések és megtagadott programok, a tüneményes jelszavak, melyek mögött nem volt meg a valóság ércfedezete, párosulva az élkolomposok terrorjával, a hatalom gyakorlásának kíméletlen szellemiségével, kiábrándító hatást tett a közvéleményre, és hozzájárult ahhoz, hogy a kormány ma távolról sem élvezi a néptömegeknek azt a bizalmát, mellyel valamikor útjára indult.”

Merő iróniával kommentálta a kormányfő szavait a mérsékelt Pesti Napló publicistája, a „csillagos” Szabó is: „Miután a sajtójogot csak hat féléven át tanítottam, nekem ez az idő kevés volt arra, hogy Európa összes sajtótörvényeit megismerjem. A miniszterelnök úrtól megtanulhattam, hogy egész Európában a mi sajtótörvényünk a legliberálisabb. Magam, mint vádlott, számtalanszor gondoltam, hogy sajtótörvényünk nem liberális, és ennek, valamint a politikai kritika hiányainak tulajdonítottam, egyéb nagy nyavalyák mellett, az ország elszegényedését. Lehet, hogy az egész Európában megváltoztak a sajtótörvények, és ma a miénk a sajtóra nézve a legkedvezőbb, iránta a legtöbb jóindulatú elnézést tanúsítja, erkölcsileg és politikailag a legnagylelkűbb...”

Ez a megengedő mondat talán el is nyerte volna Gömbös tetszését, ha nem gyilkos gúny színezi át a befejezését: „Ha a sajtótörvényt a miniszterelnök úr megreformálandónak tartja, akkor jóhiszemű és művelt emberekre kellene bízni ezt a munkát, akik a sajtóhoz értenek is legalább valami keveset” – s ebből mindenki érthette, hogy az új sajtótörvény kidolgozásával megbízott igazságügy-miniszter nem tartozik sem a jóhiszemű, sem a hozzáértő emberek közé. (Azt hiszem, ezen a ponton megint ajánlatos leszögeznem, hogy a cikk 1935. augusztus 15-én jelent meg, tehát nem a médiatörvény kodifikátorainak szakértelméről és jóhiszeműségéről szól.)

Másokat ez idő tájt az nyugtalanított, hogy senki sem közölte, végül is mi hiányzik a már létező törvényből. Hogy a jobboldali közvélemény mit hiányol belőle, arról egyebek közt dr. Zimmermann Lajos ügyvédnek a Magyarországban közölt levele lebbentette fel a fátylat: „A sajtóbrigantizmus ellen a sajtótörvény nálunk védelmet nem nyújt, mert a botbüntetés még mindig nincs bevezetve a sajtóval való visszaélés megtorlására.”

Az Esti Kurír, mintha csak igazolni akarná, hogy miért van szükség új sajtótörvényre, annak célját ilyen durva leegyszerűsítéssel foglalta össze: „A hatalom mai birtokosai ki akarnak küszöbölni mindent, ami bírálattal illeti őket és működésüket.” S ott, ahol a cikk látszólag egyetértését fejezi ki – „nem vonjuk kétségbe, hogy a miniszterelnöknek megvan a bátorsága, hogy ököllel csapjon le ott, ahol olyasmit lát, ami nem tetszik neki, és az ökle sem hiányzik hozzá, de a választásokon hírmondónak maradt ellenzéket aligha érezheti olyannak, mint ami leküzdhetetlen akadályt tesz elgondolásai megvalósításának útjába” –, igazából megint csak gúnyolódik: „Abban tökéletesen igaza van, hogy a nemzet lelkét nem mételyezhetik azok, akiknek nincs közük a nemzethez. De téved, ha azt hiszi, kizárólag azoknak van a nemzethez közük, akiknek kezében van a hatalom.”

Eközben egy ellenzéki politikus lemondásra szólította fel Gömböst, ám a lapok többsége a beszédet ismertetve szót sem ejtett erről. A 8 Órai Újságnak ez is ürügy volt a támadásra: „Mi végre akar a kormány sajtóreformot csinálni? Hiszen a sajtó kilenctized része most is a lábai előtt hever, és anélkül, hogy ezt törvény megengedné, tényleg gleichschaltolva van. A lapok egy része szőröstül-bőröstül, más része félig-meddig a kormányé, és amelyik még nem, az is szívében félelmekkel és feje fölött Damoklesz kardjával azt hiszi, az életét menti, amikor olyan kijelentések közléséért sem meri vállalni a kockázatot, melyekért a parlament ellenzékének vezetői vállalták a felelősséget. Az újságok nem teljesíthetik feladatukat, ha állandóan a betiltástól kell rettegniük.”

Mármost, ha valaki azzal gyanúsítana, hogy idézeteim 1935-ös dátuma merő misztifikáció, s valójában 2011-es megnyilvánulásokat szedtem csokorba, azt válaszolnám: bármily nagy – elismerem: nagy – a hasonlóság 1935 és 2011 között, a különbség sokkal nagyobb. Azok ugyanis, ott, 1935-ben, képesek voltak belátni, hogy az új sajtótörvényből számukra semmi jó nem származhat, és szép csöndben elálltak tőle.

Azok, akkor.