Ha az ember megélt néhány évtizedet, egyszer már tanúja lehetett egy megdönthetetlennek hitt hatalom lassú belső rohadásának, cinikussá válásának, majd összeomlásának.

Akármennyi szörnyűséget műveltek is a szocializmusnak nevezett rendszerben, az biztos, hogy káderei között eleinte kisebbségben voltak a haszonlesők, és többen az ügyben őszintén hívők. Ez abból is látszott, hogy többségükből sohasem lett újgazdag. Aztán több hullámban jöttek a csalódások, és az arány megfordult. A vége felé már mutatóban sem lehetett olyan embert találni a hatalomban, aki elhitte volna a saját szövegüket, amellyel a népet etették. A derékhad egyre jobban feszengve, felfelé mutogatva és az alattvalókkal összekacsintva hajtotta végre a parancsokat. Egyre több lett a rossz lelkiismeretű csinovnyik, aki úgy érezte, magyarázattal tartozik azért, mert részese a hatalomnak. Magyarázat többféle is volt: még mindig jobb, ha én vagyok ott, mint ha valaki más; csak akkor tudom megvalósítani a szakmai elképzeléseimet, ha belépek a pártba; csak belülről lehet a rendszert jobbítani. Nem lehet tudni, meddig húzták volna még, ha nincsenek világpolitikai változások, de az biztos, hogy a rendszer előbb roggyant meg erkölcsileg, mint fizikailag.

Abban biztos vagyok, hogy az Orbán-rendszernek is ez lesz a sorsa, csak azt nem tudom, mikor jön el a végkifejlet. Azt sejtem, hogy negyvenöt évük, amennyi ahhoz kellett, hogy a szocializmus erkölcsileg szétrohadjon, nekik nem lesz, de arra nem gondoltam, hogy három év sem telik el, és már megjelennek az első jelek. Az egyik: Orbán azért bírálja az általa személyesen kiválasztott mamelukokat, mert félnek, mert nincs bennük bátorság, mert nem hiszik el, hogy győzhetnek 2014-ben. A másik: az amúgy harcias vezér olyan defenzív kampányjelszót ajánl, hogy a Fidesz a kisebbik rossz.

Ebben az aprócska hírben a félelem a kulcsszó. A hatalom csúcsán lévő, hihetetlen módon meggazdagodott, és a gazdagok zárt világában élő vezetők csak a közvélemény-kutatások adatait érzékelik, amelyek szerint a túlnyomó többség rossz véleménnyel van a kormányzásukról. Ez legfeljebb arra indítja őket, hogy törvényt hozzanak mindenféle választási csalási trükkről. De a mezei képviselők, akik többet találkoznak „az emberekkel”, feltehetően mást is érzékelnek. Azt a feléjük áramló haragot vagy utálatot, amit nehéz elviselni. Az őket körülvevő néma megvetést még az országot főállásban végighaknizó „Békemenet” sem tudná ellensúlyozni. Sok köztük a polgármester, és saját önkormányzati képviselőtársaik hasonló élményekről számolhatnak be. Egyelőre bosszút állhatnak minden kritikus hangért, de lelkük mélyén ott szűköl a félelem: eljön a nap, amikor erről is számot kell adni.

És a kedélyt nyomasztóan megülő dolgok csak egyre sorjáznak. Nem elég a „néptől” való félelem, ott van még a saját vezetőiktől való félelem, a tőlük elszenvedett megaláztatás. Tömegével kell megszavazniuk olyan törvényeket, amelyeknek nemhogy a megértésére, de az elolvasására sem adnak időt a főnökeik. Saját nevükön kell törvényjavaslatokat benyújtaniuk olyan kérdésekben, amelyekhez nem értenek. Bujkálniuk kell az újságírók elől, nehogy rákérdezzenek „saját” javaslataikra. Egyre-másra szavaztatnak meg velük olyan silány törvényeket, amelyeket már hatálybalépésük előtt módosítani kell. Le kell nyelniük, hogy az önkormányzatok életébe durván beavatkozó törvényeket a megkérdezésük nélkül készítik, és még meg is szavaztatják velük. Vezetőik személyzeti politikáján lemérhetik, hogy nincsenek biztonságban, bármikor bármit megtehetnek velük. Amit eddig láttak, az mindig mással történt, de egyre inkább rájönnek, velük is megtörténhet.

És látják, hogy a dolgok nem mennek jól sem kicsiben, sem nagyban. A vezér kegyence büntetlenül ellophatja a kis juhász több mázsa trágyáját, miközben pár kiló lucernáért elkobozzák a szegény ember kaszáját. Államtitkáruk rabokat dolgoztat a birtokán, miközben nekik szembe kell nézniük a megbundázott földbérlet-pályázaton hoppon maradt helybéliekkel. Látják, hogy a kapkodó akarnokság miatt egyre-másra esnek ki a költségvetésbe betervezett tételek: elektromos útdíj, központba bekötött pénztárgépek, a termelés és a fogyasztás csökkenése miatt minden téren csökkenő adóbevételek. Látják, hogy nem adnak pénzt útjavításra, miközben stadionokat építenek és műfüves pályákat létesítenek. Látják, hogy a devizahitelesek problémáját nem oldották meg, csak a gazdagok nyerészkedtek egy jót. Látják a megállíthatatlan elszegényedést. És az ő szájukból nem görögnek olyan simán a szavak, mint a főnökeik szájából. Azoknak csak a személytelen kamerába kell elmondaniuk a hazugságaikat, de nekik János bácsi és Mari néni szemébe kellene nézni. Érzik, hogy ennek nem lesz jó vége. És annyi élettapasztalatuk már van, hogy tudják: a főnökeik őket fogják odadobni koncnak, ha majd koncra lesz szükség.

De miért ilyen gyorsan jelennek meg az erkölcsi felbomlás jelei? Talán azért, mert az Orbán-rendszer nem az első lépcsőfokról indult, mint annak idején a hívők szocializmusa, hanem az emberarcú orbánizmust kihagyva rögtön a harmadikról: kaparj kurta! De nem a harmadik lépcsőfokhoz illő pironkodó szégyenlőséggel, hanem az elsőre jellemző elvtársi nyíltsággal, agresszivitással, mohósággal és otrombasággal.

Nem tudok konkrét időpontot, hogy mikor fog a rendszer fizikailag is összeomlani belülről, de  annyi ideje biztosan nincs, mint amennyi Kádárnak volt.

Andor Mihály, szociológus