Valójában Annának hívják, pontosabban mondva, Ancinak. Ez a név még abban az időben ragadt rá, amikor az atomerőműben dolgozott, és egy csoportban hat asszonyt hívtak Annának. Így lett ő Anci, a darus. Miután Pakson a legtöbb család kötődik valamilyen módon az erőműhöz, Anciként ismerték meg a városban is. Nyugdíjba vonulása után alkalomszerűen főzni kezdett a helyi hajléktalanoknak, majd jött a karácsonyi, később a húsvéti adománygyűjtés. Paks központjában hovatovább megszokott látvánnyá vált, hogy a városi múzeum előtti téren Molnár Imréné adományokat és saját kezűleg főzött ingyenebédet oszt a rászorulóknak. Évek alatt így lett darus Anciból kisvárosi Terézanyu.

Nem az a fajta, aki képes lenne nyugton ülni egy tévéműsor előtt – mondják az ismerősei. Már az is szokatlan volt, hogy nő létére ott mászkált az erőmű szekunder oldalán a turbina fölé épített daru harminchárom méter magas hídján. Végtére is, a darukezelés nem tipikus női pálya. Ő viszont előző munkahelyén, a tolnai szövődében érezte magát kifejezetten rosszul, és alig várta, hogy valami lehetőség adódjon átképezni magát. Az első alkalom három év után jött el, amikor az építőipari vállalat darukezelőket toborzott Debrecenbe. 1969-et írt a naptár, a frissen felvett darukezelőket hat hónap alatt tanították meg a szerkezet kezelésére. Molnárné nem sokkal később az atomerőmű egyik építőjeként dolgozott a magasban, majd az átadás után a belső üzemi darun folytatta, míg csak a gyerekek ki nem repültek a családi fészekből. Akkor, hogy közelebb legyen hozzájuk, két évig Pesten dolgozott egy kifőzdében, majd visszajött és Paks belvárosában nyitott egy kis üzlethelyiséget, ahol masszázzsal, akupunktúrával és ezoterikus tanításokkal várja az érdeklődőket. Az ezekhez szükséges ismereteket tizenöt éve sajátította el.

Pakson tizenöt férőhelyes a hajléktalanszálló, ami olykor telt házzal működik, de akadnak, akik nem mennek be. Molnárné nyolc évvel ezelőtt gondolt egyet, és főzött vagy húsz adag ételt, amit gondosan becsomagolt, majd elvitt a hajléktalanoknak. Emlékszik, pironkodva csomagolta össze az első adag, hajléktalanoknak kért ruhát, amit fölbálázva a bicikli vázán tolt haza. Ma az önkormányzattól kapott közterületfoglalási engedély birtokában sátrat állít, önkéntes segítőkkel és hatalmas bográcsokkal vonul fel, amelyekben kétszáz, esetenként háromszáz adagot főznek, persze már rég nem csupán a hajléktalanoknak. Ingyenebédet mindenki vihet, aki igényt tart rá, mint mondja, az önkormányzat szociális osztályáról kijövők olykor rá is csodálkoznak, milyen hosszú a Szent István téren várakozók sora. Ruhát, cipőt, kisebb használati tárgyakat is kaphatnak.

Ma már az sem kell, hogy karácsony vagy húsvét legyen. Molnárné gondol egyet, és tanévkezdésre összegyűjt néhány kinőtt, ám újszerű iskolatáskát. Ha van egytucatnyi, már meg is hirdeti az ingyenes táskákat. A masszázsüzletébe betérők nagy része nem ügyfélként keresi meg. Legutóbb egy idős asszony azzal szólította meg, az üzletben látott néhány szép kendőt, de nem tudta megvenni őket, nincs-e véletlenül valami hasonló nála. Molnárné akkor kinyitotta az üzlet mögötti helyiséget, ahol az adományokat gyűjti, és kirakott néhány ruhát, majd magára hagyta a nénit, hadd válogasson. Kendő nem akadt, de néhány más dolog igen.

Amikor Edelényben víz alá kerültek az utcák, Pakson is két utcában védekezni kellett az áradó Duna ellen. Aznap hárman hívták fel „Ancikát”, hogy volna néhány bútor náluk, amit szívesen felajánlanak az árvízkárosultaknak. Molnárné az első hívás után még nem gondolt arra, hogy az ország túlsó végébe kellene segélyt vinnie, a harmadik telefonhívás után viszont már a részleteken törte a fejét. Végül egy másik nyugdíjas asszonnyal, Szabó Jánosnéval (akit tényleg Teréznek hívnak) fölkeresték és körbetelefonálták a kisváros polgárait. A hívásokat főleg Szabóné intézte, aki korábban anyakönyvvezetőként dolgozott, és lényegében mindenkit ismert, akinek harminchárom év alatt születés, haláleset vagy házasságkötés kapcsán dolga akadt a hivatalban. A két nyugdíjas asszony gyűjtőakciójáról beszámolt a helyi média, felhívásuk megjelent a városi lapban, elhangzott a helyi rádióban, még a főutca kirakataiban is kiragasztották az üzletek tulajdonosai.

Szabóné, akinek férje fuvaros vállalkozó, a kertben épített dupla teherautó-garázst ajánlotta raktárnak. A kertkaput kilenc héten át nem csukták be, folyamatosan fogadták az adományokat. Volt, hogy reggel arra ébredtek, valakik takaros csomagokkal megrakták a garázsbejáratot. Negyven tévé, tíz hűtőláda, tucatnyi mikrohullámú sütő, kerámialapos tűzhely, gyermekjátékok és rengeteg, rengeteg bútor érkezett. A fuvarozó vállalkozó ingyen adta a kamiont, a rakodásra alkalmanként a tűzoltóparancsnok küldött egyegy egységet. Négy kamion telt meg bútorokkal és háztartási gépekkel. Kettőt Felsőzsolcára indítottak, egyet Szikszóra, egyet pedig Edelénybe. Molnárné pedig kétszáz új nevet írhatott be az adományozókról egy vonalas füzetben vezetett nyilvántartásába.

Népszabadság - Móricz Simon