*A nyugdíjas imája*

*Hosszú szolgálatnak nyugalom a vége,

Amikor elértem, felnéztem AZ égre

hála AZ Istennek most már megpihenek

Nem parancsol senki, magam ura leszek.

Nem lesz többé nekem zsarnokom AZ óra,

Nem pislogok félve a nagymutatóra,

Nem kell olvasgatnom mikor üt és hányat

Nem kell odahagynom a jó meleg ágyat.

Csak akkor kelek fel, amikor jólesik,

AZ egész háznépem kívánságom lesik

Etetnek, itatnak s vakarják a hátam

Ezt a boldog időt, jaj de régen vártam.

Rám virradt AZ első nyugalomnak napja,

feleségem így szólt, hallja e kend apja:

ITT rám villantotta gyanúsan a szemét,

hát most már igénylem fele segítségét.

Elvégre nekem ezt esküvel fogadta

De hát amíg szolgált, nem volt foganatja,

már egy kis pihenés, énrám is rám fér

meglátja nem sok ez, s azután ráér.

Ezelőtt feleség, háziállat s gyermek

én nálam mindnyájan hamarabb felkeltek,

Most már négy órakor a házba nem férek

Azon a jogcímen, hogy most már ráérek.

Feleségem eddig sohasem volt bajban

még a jövés- menés sem fogott ki rajta,

amióta végleg eljöttem nyugdíjba

Minden nap más bajok mutatkoznak rajta.

Emiatt kell nekem legkorábban kelni,

Emiatt kell nekem a piacra menni

Emiatt vár rám ezer féle dolog

Sokszor a szemem, már alig-alig forog.

Amikor szolgáltam, megkímélt mindenki

még a gyermeknek sem volt szabad mukkanni,

Most már mindenkinek szabaddá lett a tér

ITT is AZ a jogcím, AZ öreg már ráér.

Éjjel ha a cica elnyiffantja magát

így szól feleségem, ihol van a kabát

bocsásd ki öregem, várd is meg, Te nem félsz

Majd lepihensz azután, Te legjobban ráérsz.

Hogyha üzletekbe vagy piacra megyek

utolsó vásárló biztosan én leszek

elfáradok bele, olyan sokszor kérek

De hát leintenek, várjak, én ráérek.

Ha meg elülhetnék jönnek AZ unokák,

Szilaj borzas fiuk, maszatos kislánykák

Mind AZ én nyakamba ömlenek szegények

cibálnak s tűrnöm kell mivel, hogy ráérek.

Én édes Istenem! Hátha már ráérek

én üljek azért is, akit elitéltek?

Hol volt ez a sok baj idáig megbújva?

Pont csak arra vártak, hogy menjek nyugdíjba.

Mindennek meg van a maga nehézsége

Na ha majd meghalok, megpihenek végre.

Csakhogy álmot láttam, ami megmutatja

MI vár odaát, a szegény nyugdíjasra.

A menny kapuja előtt, ott áll egy nagy sereg

Fele bosszankodik, fele meg kesereg.

Kérdem, miért áll kívül ennyi szellem utas?

rá mondja egy bakter, ez ITT mind nyugdíjas.

Van ITT kérem olyan, aki kétszáz éve

kóborog idekint s vár a bemenésre,

Mert ha AZ ajtóig némelyik el is ér

Péter így mordul rá, : kend nyugdíjas, ráér

No, ha valamikor még újra születek

Tudni fogom már, hogy mitévő legyek.

Leszek taligás, vagy örök vándor utas

Akármi, csak éppen NE legyek nyugdíjas.

üdvözlettel: Tóth Zoltán