Ha én pedagógus lennék, vagy ahogyan a sajtómunkások előszeretettel írják, a nemzet napszámosa, akkor most nem tüntetnék és elégedetlenkednék, hanem örülnék, mint majom a farkának. De nem ok nélkül, mint az oktalan állat, hanem azért, mert ideje van az örömnek. Hamarosan véget ér a tanév és közeleg a jól megérdemelt, ráadásul még Balog Zoltán miniszter is jó hírrel szolgált: szerinte ugyanis még soha nem volt ilyen közel a pedagógus életpályamodell, mint most.

Ha pedagógus lennék, el is hinném Balog úrnak. Nem véletlen ugyanis hogy ő a miniszter: élesebb a szeme az átlagemberénél, és a füle is hegyesebb. Ennél fogva mindenki másnál hamarabb meglátja, ha feltűnik a horizonton a pedagógus életpálya-modell, és mindenkinél előbb meghallja a lépteinek a dobogását. Ha nem így lenne, akkor az azt jelentené, hogy bárki lehetne miniszter, ami azért nem lenne jó, mert mit kezdene az ország ennyi miniszterrel, amikor pedagógusból is kevés van, és a trendek szerint a jövőben még ennél is kevesebb lesz.

Megjegyzem, én is érzékelem a pedagógus életpályamodell közeledtét. 3333 forintot kap ugyanis minden pedagógus pedagógusnapra, és bár vannak, akik nem átallják megalázónak tartani ezt az összeget, innen üzenjük a kákán is csomót keresőknek: nincs igazuk. Egy olyan országban, ahol havi 47 ezer forintból meg lehet élni (kecskével együtt még némi luxusra is futja), nem rossz pénz a 3333 forint. Még akkor sem az, ha bruttóként kell értelmezni, és levonásokkal együtt ennél jóval kevesebb.

Ám amelyik pedagógusnak ez sem elegendő, annak ott van a Nemzeti Összetartozás dala, amelyet június 4-én, a Nemzeti Összetartozás napján kell elénekelniük a diákoknak. Az egész költemény úgy felemelő, ahogy van, de a refrén még a többi résznél is veretesebb: „Álmodtam egy barackfáról, ami alatt mindenki táncol. / Veled álltam egy hatalmas körben, a puha fűben, egy harmatos réten. / A kezeink összeérnek, talpaink egymásra lépnek, / szemünkben a boldogság fénye ég. // Állj be te is a körbe! Táncolj, ahogy hajt a véred, / érezd, hogy a föld szíve dobban veled, / mert mind egyek vagyunk! // Érik már a barack, áldott föld gyümölcse!”

Nem bonyolódnék a vers értelmezésébe, és nem kukacoskodnék azon, hogy a barackfa - főként az őszi változata - köztudottan apróra növő növény. Olyan kicsiny, hogy alatta nemhogy táncolni, de még guggolni is igen körülményes. A talpaink egymásra lépnek gondolat viszont már csak azért is figyelemre méltó, mert Vonnegut Macskabölcsőjére emlékeztetheti az olvasót. (Persze, csak azokét, akiknek a szemében a boldogság fénye ég.)

Szóval, óva intenék mindenkit, hogy fennakadjon ilyen kicsinységen. Legnagyobb költőink sem voltak mindig csúcsformában, de ebbe most megint nem mennék bele, messzire vezetne, és nem lenne jó vége. Az a tény viszont, hogy a dal szövegét az egyik államtitkár felesége írta, mindenképpen a pedagógusok megbecsülésére utal. Megírathatták volna a szöveget egy osztályvezető középiskolás fiával, vagy, teszem azt, az egyik biztonsági őr nagymamájával – igaz utóbbi esetben nem biztos, hogy benne lett volna a barackfa alatt táncoló sokadalom.

Úgyhogy aki még ebből sem érzi ki a megbecsülést és a törődést, magára vessen. Hagyja ott a katedrát, keressen magának más elfoglaltságot. Álljon be a körbe és táncoljon, ahogy hajtja a vére.

Ez utóbbival biztosan jobban lehet keresni, mintha pedagógusnak tanulna az ember.