Miközben a „nemzeti ügyek kormánya” több tízmillió forintért IMF-ellenes „szabadságharcát” reklámozza az országos napilapokban, miközben a nemzetgazdasági miniszter olyan mértékű ostobaságokat mond a magyar gazdaság helyzetéről, hogy azokra már válaszolni sem érdemes, a statisztikai adatokból drámai történetet olvasható ki ennek az országnak az elmúlt két évéről. A statisztikai adatok persze unalmasak, én sem szeretem őket, és tudom, manipulálhatók is. Mégis a KSH legújabb adatai szerint a magyar társadalom 42,2 százalékát anyagi depriváció, 23,1 százalékát pedig súlyos anyagi depriváció jellemzi. Ez magyarul azt jelenti, hogy a társadalom jelentős része – majd a fele – nem tud elmenni nyaralni, fizetési hátralékokkal küszködik, nem tud rendesen enni, nincs pénze fűtésre. Aligha meglepő, hogy ezek a mutatók a legrosszabbak közé tartoznak Európában. S mindennek ismeretében azon sem csodálkozok különösebben, hogy a miniszterelnök turulszobrot avat, a tízparancsolatot emlegeti mint a modern nemzetépítés eszközeit. Ez a két megnyilvánulás önmagában is jól mutatja, miért tartunk ott, ahol tartunk. Ennyire futja a miniszterelnöktől, ennyit tud ez a kormány.

Persze a KSH adatai nélkül is tudjuk, hogy az elmúlt két év, az Orbán-kormány hatalomra kerülése óta eltelt időszak legfőbb tapasztalata az elszegényedés veszélye, illetve a növekvő, egyre brutálisabb formákat öltő szegénység. Az egykulcsos adórendszer, a szociális juttatások folyamatos csökkentése, az oktatás modernizálásának leállítása, a szegényeket különösen sújtó korlátolt büntetőpolitika, és folytathatnám hosszasan a sort, meghozta a várható eredményt. Mindannyiunknak vannak olyan családtagjai, barátai, ismerősei, szomszédai, akiknek az élete az elmúlt két, két és fél évben kisiklott, és ma már jószerivel esélyük sincs a talpra állásra. Miközben a kormány és tagjai a logika elemi szabályait megcsúfolva összevissza beszélnek – azt is mondhatnám, hazudoznak – a gazdaság állapotáról, az ország nagy része, a társadalom széles rétegei elveszítik a jelenüket és a jövőjüket.

Hogy ez mennyire így van, azt legjobban néhány példa illusztrálja. Olyan példák, amelyekkel az elmúlt héten* találkoztam. Gyuszi (a valódi neveket természetesen nem írom ki) egy beregi kis faluban, Tiszaadonyban él, közel negyven éve. A falu a Tisza egyik kanyarulatánál fekszik, gyönyörű vidéken. Nem csoda, hogy a kilencvenes években virágzott itt a falusi turizmus, amiből azonban mára már semmi sem maradt. „Akinek pénze van, az inkább a Balatonhoz megy, meg a tengerhez. Akinek meg nincs pénze, az nem megy sehova” – mondja Gyuszi, mintegy megelőlegezve a KSH említett felmérését. Gyuszi az itteni termelőszövetkezetben dolgozott, főiskolai végzettséggel irányította az állattenyésztést. „Volt itt minden, szarvasmarha, kecske, disznók, minden. Ma meg már nincs semmi”. Aztán hosszasan magyarázza, milyen értelmetlen módon verte szét az Antall-kormány a jól működő termelőszövetkezeteket. De Gyuszinak nem ez az igazi problémája. Hanem a ház és az almáskert. Gyuszi még a nyolcvanas években a falu szélén, közel a Tiszához felépített egy ma is nagyon jó állapotban lévő kétszintes házat. A ház mögött pedig ott van a hatalmas, szabolcsi, beregi vidékeket jellemző, gyönyörű almáskert. Ami egyébként még ma is tisztes jövedelmet biztosít. Csakhogy Gyuszi gyerekei már rég elmentek a faluból, és eszük ágába sincs ide visszatérni. „Itt a ház, itt az almás, de mit csináljak vele? Ezt a házat én itt nem tudom eladni. És mi legyen a fákkal? Tépjem ki őket? Minek ez az egész? Ha én meghalok, itt minden elrohad” – mondja Gyuszi leplezetlen keserűséggel a hangjában. És ez bizony így van, Gyuszi élete munkája megmaradt, csak éppen nem kell senkinek. Zsákutca ez, ahonnan nincs visszaút. Igaza van annak a falubeli idősebb asszonynak, aki azt mondta nekem: „Ma már csak a gyerekek, az öregek, a betegek, és a cigányok maradnak itt faluban. A többiek elmennek”. Vidéki Magyarország, 2012 ősze…

Anti, aki ugyanennek a falunak a cigánysorán él, örülne, ha az lenne a legnagyobb gondja, ami Gyuszinak. Náluk hetekkel ezelőtt kikapcsolták a villanyt, s most azon dolgoznak, hogy visszakapcsolják az áramot. Sikerült megegyezniük az áramszolgáltatóval, s most várnak. Ekkor még nem tudtam, nem értettem, hogy ezeknek az embereknek a legfontosabb szempont, hogy ne kapcsolják ki az áramot. Ezért szinte mindenki, akivel a következő napokban találkoztam közel húszezer forintos villanyszámlát fizet – az esedékes díjat, és a hátralékot. És amikor pénzhez jutnak, az a legelső, hogy befizessék a villanyszámlát, az áramszolgáltató ugyanis „nem tréfál”. Antiéknak ez nem sikerült, így most egy kis edénybe zsírt tesznek, abba belenyomnak egy zsírral átitatott rongydarabot, és azzal „világítanak”. Anti be is mutatja a találmányát, a házilag készített „mécses” alig pislákol, épp azt a funkcióját nem tölti be, amire szánták. Antiék otthonát nehéz leírni. Van két helyiség, két rozzant ágy, egy a szülőknek, egy a gyerekeknek, a falakat ellepik a legyek. Szekrény, asztal, szék nincs. Van még valami padszerűség. Víz kint az utcán, lavórt nem látni. Tűzhelyet sem. Anti sokat mosolyog, és büszkén mondja, már felnőttként elvégezte a nyolc osztályt. Kérdezzük a gyerekekről, akik éppen iskolában vannak. „Persze, tanulnak. De a nagyobbikból nem lesz semmi, beteg, úgy született. A kisebbikből talán” – Anti hangjában nyoma sincs semmiféle érzelemnek. Nézem ezt az embert, apró, inkább kislánynak látszó feleségét, a környezetüket, a házat, s lassan kezd más értelmet nyerni az a kifejezés, hogy kilátástalanság, reménytelenség, magára hagyottság.

Emberi lakhely - lmp.hu

Ami aztán másnap az országszerte elhíresült sajókazai Sólyom-telepen még inkább átértékelődik. Itt a maga teljes brutalitásában szembesülünk azzal, amit mélyszegénységnek szoktak nevezni. A tehetetlen dühvel, az ordító elkeseredéssel, a követelőzéssel, a betegségekkel, a testi nyomorúsággal, az éhséggel, a mindent átható mélységes reménytelenséggel. A „társadalom pereme” már aligha megfelelő kifejezés ennek az állapotnak a leírására. Ezek az emberek nem kitaszítottak, ezekről az emberekről lemondott ez a társadalom, magukra hagyta őket, semmiféle erőfeszítést sem tesz, hogy segítsen nekik felállni, talpra állni. Nincs elegendő szociális munkás, nincs szociális gondoskodás, vannak viszont rendőrök, jóval több, mint szociális munkás, van állandó rendőri ellenőrzés, zaklatás. Majd néhány órával később Rakacán fogom hallani azt a mondatot, ami általában is jellemzi a helyzetet: „Vadásznak ránk a rendőrök.” Ha elkapnak valakit, aki az erdőben összeszedett két kosár hulladékfát, az ötvenezer forintos büntetéssel számolhat, amit aztán a 22 500 forintos segélyből vonnak le. Ezt persze eddig is tudtuk, hogy így van. Csak éppen más erről olvasni, és más ott állni egy faluszéli cigánysoron, és szemébe nézni annak az embernek, aki mindebből semmit sem ért, csak azt látja, hogy senki nem segít neki, s úgy érzi, mindenki belerúg…

És mindenütt ezzel szembesülünk. Azzal, amit oly sokan szóvá tettek már. Hogy az államot, a kormányt, és tegyük hozzá, a társadalom jelentős részét nem érdekli, hogyan élnek ezek az emberek. Pontosabban, hogy miképpen maradnak életben. Hogyan lehet, hogyan képes élni egy öttagú család havi hatvanezer forintból? Hogy mire jó 22 500 forint havonta? Hogy miért van az, mi értelme van annak, hogy a közmunkások hetente kapnak fizetés gyanánt öt-, hat- vagy hétezer forintot? Hogy miért gondolja ez a kormány, hogy a szegények esetében nem kell tiszteletben tartania az emberi méltóságot? Hogy mit tett ez az ország azért, hogy a szegénység ne termelődjön folyamatosan és egyre bővülő körökben újra?

És azzal, hogy be kell látnunk, meg kell értenünk, a szegénység, a szegénységtől való félelem szétroncsolja a demokráciát, kezelhetetlen indulatokat kelt, embertelen életformákat kényszerít rá generációkra, hogy megszűnik a jövő. A jelenlegi kormány mindezzel nem néz szembe, a „nemzeti érzelmű felső középosztályról” papol, keresztény erkölcsöt emleget, miközben megcsúfol mindent, aminek bármiféle köze van humánumhoz, az erkölcshöz, az emberi méltósághoz. Szégyen ez, ennek az országnak, mindannyiunknak a szégyene.

* A szerk. megj.: Október 9-én többhetes országjárást kezdett Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció (DK) több politikusával együtt. Az ország nehéz helyzetű településeit keresik fel, az ott dolgozó családok hétköznapjaival ismerkednek. Gyurcsány ezt írta erről a Facebookon: „Parlamentáris demokráciában a politikacsinálás fő színtere a törvényhozás, az önkormányzatok. De muszáj beismerni, hogy parlamenti eszközeink ma gyengék. Jobbára csak politikai díszletévé válunk a Fidesz erőszakos törvénygyárának. Akkor pedig még azzal is többet használunk, ha azokkal vagyunk, azokat hallgatjuk, akikről mintha elfeledkezett volna Magyarország mai hatalmasainak világa. Ezért aztán a következő heteket messze Budapesttől, távoli településeken töltjük. Hétfőn még szavazok a Parlamentben, de minden kedden útnak indulok pár politikustársammal, és péntekig, szombatig az országot járjuk. A következő kedden meg újrakezdjük… Vendéglátóinkkal élünk egy-egy napot, velük kelünk, megyünk munkába, ahol tudunk, velük dolgozunk. Alszunk szegénytelepen, alszunk roma vendéglátóinknál, bumlizunk hajnali vonattal vagy busszal. Sokszor az is segítség, ha meghallgatjuk társainkat. Ezt biztosan ígérhetjük.”

Niedermüller Péter, aki több útjára is elkísérte-elkíséri a pártelnököt, nemcsak az országjárásról szóló blogban, hanem a Galamusban is beszél az olvasóknak a tapasztalatairól.