Na, elvtársak. Gyürkőzzünk neki, mint Váncsa kolléga, de – a tiszteletteljes főhajtás mellett – írjuk le azt is, hogy ama „hétmagyarok”, kik a vezér akaratából az állami földtulajdon jelentős részét magukénak mondhatják és látványosan gazdagodnak, bizony nem családi gazdálkodók. Nem is voltak, nem is lesznek. Az ezerhektárjaikhoz hozzá se nyúlnak, viszont fölveszik az uniótól a területalapú támogatást (ez tavaly ezer hektáronként 60 millió forint, az idén több lesz, ha a forint gyönge, akkor még több) – és kiadják bérbe a földjeiket. (Ami plusz jövedelem, de akár le is lehet mondani róla. Az uniós milliók elegendők. Legalább látszani fog, hogy a megszerzett földeket felszántják, bevetik, a termést learatják.) Azokon a szép nagy táblákon. Műveli őket, aki akarja, de azt vagyok mondandó, hogy a művelés, akárki végzi is, nagyüzemi lesz. (Naná! Majd családi… Egy jó traktor 50 millió forintba kerül. Iszonyúan drága a műtrágya – stratégiai áru. Képes egy családi gazdaság ennyi pénzt kitermelni? Ugyan, ugyan. Nem vagyunk gyerekek.) És hogy ki lesz az „akárki”? Lehet egy piszkos, csaló, osztrák zsebszerződés-tulajdonos is, akit ezután, mert majd törvény tiltja el a tulajdonlástól, se káromlás nem ér, se átok nem fog rajta, mert ő csak BÉRLŐ lesz – mondjuk – a felcsúti polgármester és kiterjedt rokonsága földjein vagy akárhol, ahol a „hétmagyarok” beásták magukat. A bérlő pedig nem tulajdonos, ugye? A tulajdon SZILÁRDAN magyar marad, el lehet dicsekedni azzal, hogy megvédtük a „magyar földet”.

De nem is ez a lényeg. A lényeg többrétegű. A dolgok első körében azt említeném meg, hogy miközben az Orbán-kormány szakadatlanul családi gazdaságokról papol, régen rájött, hogy csak a nagyüzemi termelésből jöhet ki a mai világgazdaság egyik legkelendőbb, ha nem „a” legkelendőbb áruja: az élelmiszer. Amire ácsingózik  fél Ázsia, a kínaiakkal az élen, meg az arabok, meg az oroszok. Az Orbán-kormány nem kétlelkű – a családit „szereti”, ott segíti ahol tudja, de ahol nem, ott tehetetlen –, hanem kétszínű, magyarul: hazug. Még csak nem is akarja, hogy a földet családi gazdaságok műveljék. Privilegizált helyzetben van. Mindösszesen 1 millió 300 ezer hektárnyi(!) állami föld van a kezén, és forrásaim szerint ennek a fele-harmada igen jó minőségű. Kincsesbányához jut, aki megművelheti, aki gabonát termeszt rajta. Az is csókos lesz, akár magyar, akár idegen. És ezenközben szépen zsugorodik majd a földet használók száma – körülbelül annak arányában, ahogyan a nagybirtok terjeszkedik. „Jönnek a csehszlovákok!” – kiabálta kétségbeesetten Szepesi 1969 decemberében, Marseille-ben. Most az „integrátorok” jönnek, hogy annál is szebb legyen a földkoncentráció.

Az arányok ma is riasztók. Hétszázharmincezer bejegyzett földtulajdonos van, de csak 175 ezer földhasználó. Magyarul: majd 600 ezer bejegyzett (legalább 0,5 hektárral rendelkező) földtulajdonos egyáltalán nem műveli a földjét, hanem MÁR bérbe adja. Pedig úgy tudjuk, a föld azé, aki megműveli, illetve: aki megműveli, azé. Javaslom, ezt a hülyeséget gyorsan felejtsük el. Épp azt akartam elmesélni, hogy a „trend” merrefelé tart. Arrafelé, hogy a föld legyen azé, akit a rendszer szeret, és művelje meg az, aki tudja; akinek van pénze, eszköze, aki ki tudja fizetni a drága traktort, a drága műtrágyát, na meg – sajnálom, de ezt kell mondanom – a napszámosait. Lehet, hogy megint betagosítjuk (de szép szó!) a közbeszédbe a részesarató fogalmát. És amilyen fokon megújulni kész a magyar filmgyártás, el lehet gondolkodni egy friss Talpalatnyi föld ötletén. Hatvanöt év múltán. Végül Váncsa ÉS-publicisztikáját idézném: „Ha (a választó) látja, hogy mások kamionszám hordják haza a közpénzt, neki pedig a kiskertje után is adóznia kell, akkor talán csak elgondolkodik.”  De nem. Ugyancsak Váncsa mondja, hogy „a hon üveges szemmel néz maga elé”. Úgy van. Holott 1 millió 330 ezer „hobbikert”-tulajdonost tartunk számon. Ideje volna kidobni az üvegszemet, és, istenemre, véget vetni ennek a tényleg undorító és arcátlan földosztásnak. Nem Ángyán miatt. Ángyán „Kert-Magyarország” filozófiája rossz; korszerűtlen, ósdi gyökerekből táplálkozik. (Tessék csak ebben a tárgyban olyan, sikeres agrárközgazdász-vállalkozókat meghallgatni, mint az Antall-kormány egykori államtitkára, Raskó György.) Hogy a kétszínűség ellen harcol, az jó, az tetszik. Ám hogy – régi kifejezéssel élve – mi a „szelvényvagdosó” (semmittevő, a vagyonát semmittevéssel gyarapító), a műköröm-iparból meg a sehonnan jött nagybirtokosok országa legyünk, az egyenesen tűrhetetlen.

Aczél Endre újságíró