Az 1989 előtt szocializálódott Orbán Viktor és vezérkara jól megtanulta – mert akkor azt tanították –, hogy a vallás a nép ópiuma, és hogy a magyar katolikus egyház mindig buzgó segédcsapata volt minden elnyomó hatalomnak, amely sötétségben akarta tartani a népet. A csuhásokat térdre szólító ifjak gyakran gúnyolódhattak a „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa” népet nyugtatgató és beletörődésre nevelő tanításon. De aztán rájöttek, hogy az oltár meg a trón évszázadokon keresztül jól együttműködött, miért ne hasznosíthatnák ezt a felhalmozott tudást? (Ráadásul sok minden passzolt a keresztapa és kollégiumi társai nézeteihez: az egyház családfelfogása és férfi-nő viszonyról vallott nézetei beletaláltak abba a macsó szemléletbe, ahol a férfiak állnak a gáton, kolbászt töltenek, politikát és pénzt csinálnak, a nőknek pedig csak a gyerekszülés és a szipogás marad.)  Ehhez persze meg kellett venni az oltárt, de nem sajnálták rá a pénzt.

Mielőtt rájöttek, hogy hatalmuk megszilárdításához és hosszú távú biztosításához agymosásra van szükség, egy darabig bizonytalankodtak. Az első Orbán kormány idején még egy olyan okatáshoz értő politikusra bízták a területet, aki tisztában volt a korszerűség követelményeivel, és megpróbálta úgy alakítani a közoktatást, hogy az inkább növelje, mint csökkentse az ifjabb generációk tudását és versenyképességét. A második Orbán kormány idején ezt a frakcióban lézengő egyetlen szakértőt, aki rendre nemmel szavazott a különböző oktatáspolitikai törvényeknél, már lesöpörték a pályáról. Addigra kikristályosodott a keresztapa fejében, hogy mire is van szüksége: tudatlan, tájékozódni képtelen alattvalók tömegére.

Mivel ő maga nem ért hozzá, hogy milyen aprómunkával lehet elérni a célul kitűzött nemzeti méretű tudásmegvonást és dezorientálást, és pártjában sem volt meg az ehhez szükséges „szaktudás”, az egész oktatást kiadta gebinbe a Kereszténydemokrata Néppártnak. És a keresztény oktatáspolitikusok jól teljesítettek. Megteremtették az egyentantervet, elkezdték megalapozni az egyentankönyvet, felépítették az egyenirányítási rendszert, amennyi iskolát csak lehetett, átjátszottak az egyházaknak, a többit pedig államosították. Minderre azért volt szükség, mert csak így biztosítható, hogy az ország minden iskolájában csak annyit és csak azt taníthassák, amennyit és amit ők jónak látnak. A tananyag radikális átalakításával még várnak, de néhány kísérleti léggömböt azért már fölengettek: az írónak másodvonalbeli, rasszistának viszont elsőrangú Wass Albert, Tormay Cécile és Nyírő József  beemelését a tantervbe; szélsőjobboldali felfogást és valláserkölcsöt tükröző etika tankönyv ráengedését a nem hittant választó gyerekekre. Addig is manipuláltak egy kicsit az óraszámokkal és a tanárok idejével. A gondolkodást igénylő tantárgyaktól és a nyelvtanítástól átcsoportosítottak néhány órát a gondolkodást nem igénylő testnevelésre és az ideológiai kiképzést biztosító hit- vagy erkölcstanra. Azt biztosan lehet tudni, hogy a mindennapi testnevelés deklarált célját (a felnövekvő ifjúság fizikai állapotának javítása, az egészséges életmód későbbi életkorban is ható belső igénnyé tétele) az utcán, udvaron, folyósón tartott tornaórák nem fogják elérni, de jó sok órát elvesz más tantárgyaktól. Persze nem csak a gyerekek idejével babráltak, a pedagógusoktól is elvették az elmélyült felkészülésre szánt időt, és előírták az iskolában tartózkodás semmire se használható hosszabb idejét.

Az egyházak részvételének növekedése az oktatásban már 1990-ben megindult, de akkor még csak valamikori egyházi iskolákat kaptak vissza – sokszor szülői tiltakozások ellenére. Azonban iskolaalapítási hevületük túlszaladt a keresleten, és több gimnáziumot nyitottak, mint amenyire valódi társadalmi igény mutatkozott. Ez megmutatkozott a kezdeti tanulólétszám-problémákban és az iskolaátadásokat kísérő botrányokban. De az egymással ellentétes világnézetű kormányok alatt is sikerült folyamatosan növelniük a költségvetésből származó részesedésüket, és az önkormányzati iskolákhoz képest jobb anyagi ellátottságuk lassan meghozta eredményét. Azonban igazi lendületet a 2008-as válság és az önkormányzatok elszegényedése adott, amikor egy-egy település úgy vélte megmenekíteni iskoláját, hogy átadta valamelyik egyháznak. A szocialista-szabaddemokrata kormány úgy próbálta lassítani a folyamatot, hogy előírta: az iskoláját átadó önkormányzatnak még öt évig fizetnie kell azt az összeget, amit a központi normatíván felül az iskolára költött. A 2010-ben alakult parlament azonban – egy KDNP-s törvényjavaslat alapján – eltörölte ezt a szabályt, és ez robbanásszerű változást eredményezett. Az 1. számú táblázat jól mutatja a 2010 óta bekövetkezett változásokat.

 2010 és 2013 között minden önkormányzati (most már állami) intézménytípusban az átlagnál jobban csökkent a tanulók száma, ám az egyházi intézményekben rendkívüli mértékben nőtt, miközben – mint a táblázat utolsó oszlopában látható – a tanulólétszám országosan minden iskolatípusban csökkent. Az egyházi iskolák térfoglalása nagyvonalúbb finanszírozásukkal párosul. E tendencia következményeit nem nehéz kiszámítani. Ha még évekig több pénzt kapnak az egyházi iskolák, mint az államiak, akkor a magasabb fizetés, a jobb tanítási körülmények idővel az eredményességben is érezteti fogják hatásukat, és – mint ahogy lenni szokott – olyanok is egyházi iskolába fogják íratni gyermekeiket, akik nem vallásosak, csak jobb iskolát akarnak. És ha már egyszer bent van a gyerek, csak idő kérdése a világnézetének átállítása. Azoknak pedig, akik semmiképpen nem akarják valamelyik egyházra bízni gyermekük erkölcsi és világnézeti nevelését, hanem saját kezükben szeretnék tartani, marad a másodosztályú állami  iskolarendszer.

Andor Mihály