Isten a tanúm rá, idejében megjövendöltem: Orbán Viktor nem fog választási vitára kiállni Mesterházy Attilával. Sőt senki mással sem. Félt? Nem föltétlenül. Annál azért sokkal jobb debattőr, aki, ha kell, úgy sunyít, torzít, sőt hazudik, mint a vízfolyás. De, mint számító ember, kikalkulálta magában, hogy egy ilyen vitában mindig akad egy banánhéj, amelyen elcsúszhat. És úgy döntött: ezt elkerüli. Vita helyett teleszóratta az országot a saját óriásportréival. Oszt annyi.
És az ő – egyébként gusztustalanul lekezelő, civilizálatlan – „nem”-je lett a zsinórmérték mindenki másnak is. Ahogy az egy ilyen, piramisszerűen építkező autokráciában szokásos. Hiába kínlódtak a kormányváltók azzal, hogy szakpolitikai vitára hívják ki fideszes riválisaikat, szóra se méltatták őket. De én olyan esetekről se tudok, amikor az orbánisták akár egy kistelepülésen is vállaltak volna nyilvános „megmérettetést”. A magyar népet megkímélték – vö.kötcsei beszéd – a „fölösleges” vitáktól. Ha már egyszer van egy párt, amelyik a „maga természetességében” képviseli a nemzeti érdeket… Nem igaz?
A 2014-es választási kampányra a Fidesz azt találta ki, hogy a közvéleménykutatók által jelzett előny birtokában semmit se kockáztat. Egy rossz mondatot sem. Nemhogy vitában, nyilatkozatban sem. Rogán Antal például mind a mai napig adós vagyongyarapodásának fölfedésével – holott a „választások utánra” ígérte, mondván, nem hagyja, hogy kampányidőszakban „szétcincálják” őt. Jövendölésem: igazságszolgáltatási kényszer híján soha nem is fog előállni százmillióinak eredetvallomásával. Olyan mikrofon és kamera elé pedig nem áll, ahol erről faggatnák. A kebelbeliek meg nem fogják faggatni, erre bárki mérget vehet.
Az már önmagában is példátlan, sőt hihetetlen volt, hogy a Fidesz, a viták elkerülésén túl, semmivel se kampányolt. Csak azzal – megint a Vezér bölcsessége –, hogy „folytatjuk”. Közel ötven éve figyelem a világpolitikát, de soha hasonlót nem láttam. Hogy egy hatalomra törő pártnak ne legyen választási programja? Hogy ne akarja a szavazókat megnyerni magának? Na ne… Ilyesmi még a gazfickó Berlusconinak sem jutott eszébe, holott legalább kétszer biztosra mehetett.
S mivel itt velem együtt többen mondogatják, hogy mindig van lejjebb, előhozakodom most „a korona gyöngyével”. Nemhogy választási program nem volt; nemhogy viták nem voltak; most azt hallom, hogy Orbán Viktor, másodszor ismétlő kormányfőként, nem óhajt kormányprogramot terjeszteni az ország háza elé. Erre mit lehet mondani? Példátlan? Hihetetlen? Nem az. A kijelölt miniszterelnöknek egyszerűen nincs olyan mondanivalója, amelyet a népfelség letéteményesei elé kívánna tárni. Az ő saját alkotmánya mellesleg nem is kötelezi erre (lásd: Rogán). Tervei ugyan vannak, de azokat megtartja magának, mert megteheti. Te kis ostoba magyar, majd kellő időben értesülsz róla, hogy mi VOLT a terv, és mi az, amihez akkor és ott semmi közöd nem VOLT.
A magyar parlament közönséges díszlet.
Tiszta véletlenségből jut eszembe, hogy Hitler csak akkor hívatta össze a Reichstagot, amikor valamilyen diadalmas bejelentést kívánt tenni és hívei dörgő tapsát hallani; Sztálint élete végén már a bolsevik párt korábbi „szent tehene”, a pártkongresszus se érdekelte, az utolsón, a XIX-en már Malenkov szónokolt helyette. De az is eszembe jut, hogy Winston Churchill még a háború kellős közepén is súlyt helyezett rá, hogy parlamenti vitára bocsássa a döntéseit, holott „népfront-kormánya” volt, és semmi szüksége nem volt rá, hogy egy-két okvetetlenkedőt az ágyúk dörgése, a légvédelmi riadók, a német rakéták becsapódása közben meghallgasson. De neki a Ház szentnek számított, hitt benne, hogy nélküle nincs demokrácia. Ha pedig az nincs, élet sincs.
Aczél Endre újságíró
Írásai a Galamusban
Kommentáld!