Pokorni Zoltán a Várban a 2006-os választási vereség után

Kovalovszky Dániel

Nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek, mikor azt hallom, olvasom, hogy majd jönnek a

jó fideszesek, odébb tolják a Vezért, parkolópályára teszik, óvatosan, tapintatosan,

taktikusan, okosan, és rendbe szedik az országot. Jő majd Pokorni, Martonyi, Navracsics

és a többi emberszabású.

Elképesztő ez a görcsös, ostoba, naiv reménykedés.

Pokorni? Mert morgolódik néhanap? Mert megkapta pártmunkaként: tessék, te

morgolódhatsz. Te leszel a szelep. És ő jó pártosként enged ki néha némi gőzt. De amúgy

oktatáspolitikus és pedagógus létére hithű pártkatonaként asszisztálta végig az oktatásügy

szétverését. Polgármesterként nézte el az önkormányzatiság fölszámolását. Ő mondta azt

a gusztustalan „nyakukban fogunk lihegni mindig”-et a választási vereség után. És az ő

szájából bukott ki az a békés, toleráns, polgári érv is: „Nehogy már a nyúl vigye a puskát!”

És ne feledjük: ő volt a törvénytelenül felhúzott budai ocsmány Turul-szobor legfőbb

védelmezője. Ő fog ma lázadni pártja ellen? Ő fog választani: párt vagy nemzet? Régen

választott már. Csakis a párt. A pártért beáldozza ő a jövőt, az ifjúságot, bárkit és bármit

és bármikor.

Vagy Martonyi? Mert nem köpködi Brüsszelt szotyolahéjjal össze? Nem kiafaszozza le a

biztosokat? Mert mindig hibátlan a mosolya és a nyakkendőjének bogja is? De közben

asszisztál a baltás átadásához? Náci hamvak túráztatásához? Magyarország sose látott

lejáratásához? Ahhoz, hogy az egész világon két év alatt a magyar szitokszó vagy

gúnynév legyen? Régen döntött ő is. Első a párt. Más értéket, mértéket ő sem ismer.

És Navracsics? Mert ő elvégezte a jogot valóban? Maga írta dolgozatait? Jó tanár, talán

még elmélyült jogtudós is? Annál nagyobb az ő szégyene. Hogy részt vett a magyar

jogállam szétverésében. Hogy a saját szakmáját árulta el. Mellesleg ő a Vezér legjobb

tanítványa. A legtanulékonyabb pávatáncos. Lásd mostani föllépését. Kicsit morgolódott

a Párt házinácijának hörgése hallatán. Mire fel is ujjongott az örök reménykedők vakult

kórusa; lám, van még fideszes, akibe jó érzés szorult. Aztán pár nap után megjött az ukáz,

és Navracsics gyorsan megsimogatta az ő Zsoltikájuk buksiját.

Hökkentő látni, ahogy a publikum egy része még ma sem hisz a saját szemének. Nem hiszi

el, amit lát. Nem hiszi el, hogy ezek az emberek nem tévednek, nem hibáznak, nem tévútra

keveredtek, nem: ők egészen egyszerűen rossz emberek. Romlottak.

Aki megpróbált a trenddel dacolni, az már rég nincsen közöttük. Aki mindmáig köztük

maradt, az elvetemült. Arra a szabad, demokratikus Magyar Köztársaság újjáépítésében

soha többet nem lehet és nem szabad számítani.

Aki mégis bízna bennük, az megérdemli sorsát.