A házelnök úr uszít. Mert ha a korábbi kurzusok valóban a tatárjáráshoz
mérhető rombolást végeztek az országban, akkor velük szemben csakugyan
minden megengedhető. És ennek az eszement beszédnek visszhangja támadhat
az eszementek körében. Kövér előre igazolást ad bármiféle
„megtorlásra”; elvégre a gaz „tatárok” nem érdemelnek kíméletet. Vajon
meggondolja-e ez az ember, hogy miket beszél?
A várakozásoknak mindenben megfelelő színvonalú kormánypárti beszédek és
nyilatkozatok hangzottak el augusztus 20-án. Ha eddig nem tudtuk volna,
most világossá vált: a Szent István-i örökség természetesen a
jobboldal, jelesül a Fidesz kezébe került, és kétség sem férhet hozzá –
hiszen a szónoklatok kivétel nélkül erre a srófra jártak –, hogy a
történelmi kötelezettséggel való sáfárkodás ezúttal nem kevesebbet
jelent, mint az ország újjáépítését. Ez a „központi gondolat” persze
más és más hangszerelésben szólalt meg; a rétorok vérmérséklete és
intellektusa erősen rányomta bélyegét a szövegekre. Mindenesetre a
magyarság Kárpát-medencei elhivatottságát és a keresztény szellem máig
ható kisugárzását majd mindegyik textus sűrűn emlegette – noha egyik sem
vállalkozott e vissza-visszatérő frazeológia tartalmi kibontására, még
kevésbé arra, hogy mai érvényességét meghatározza. A nemzeti egységről
és a szebb jövőről persze könnyebb patetikusan locsogni, mint érdemben
mondani valamit. Csak hát mégis kínos, hogy amikor annyira „helyzet van”
a világban – Magyarországon nemkülönben –, mint éppen most, akkor az
államiság ünnepén a kormányzó erő képviselőitől nem telik többre üres
puffogásnál.
Nem az esedékes országmegváltó programot kérjük számon rajtuk ebből az
alkalomból, de még azt sem, hogy a politikai megvilágosodás állapotába
kerülve, legalább ezúttal némi toleranciát tanúsíthattak volna a másként
gondolkodók iránt. Elegendő lett volna, ha nem beszélnek
orbitális hülyeségeket. Ha nem a kormányzat kommunikációs badarságait
próbálják emelkedettnek vélt, „ezeréves” parancsolatokká konvertálni. Ha
nem hirdetnek továbbra is szabadságharcot Brüsszel és a pénztőke, a
nemzetközi szervezetek és a globális függőség ellen – s mindezt Szent
István nevében. Bár, az igazat megvallva, jó néhány miniszteri,
államtitkári, avagy polgármesteri beszéd nívótlansága legfeljebb
bosszantó volt, némelyik egyenesen nevetséges, de nem sütött belőlük az a
zsigeri, közveszélyes gyűlölködés, amire épp az Országgyűlés elnöke
ragadtatta magát.
Mandiner
Kövér László a „tatárjárás utáni újjáépítés” feladatáról értekezett,
merthogy a szocialista–liberális politika szétdúlta az országot; a „vad,
úri tatárok” pusztítását kell kihevernünk. Persze, világos, hogy miután
a Matolcsy György fémjelezte gazdaságpolitika becsődölt, a felelősség
visszafelé hárítása egyre agresszívebb kormányzati retorikát kíván. De amit Kövér művel,
az túlmegy a „kötelező” gyakorlatokon; ez már nem a Kovács Zoltán-féle,
de még csak nem is a szokott szijjártói kommunikáció féktelensége. A
házelnök úr uszít. Mert ha a korábbi kurzusok valóban a tatárjáráshoz
mérhető rombolást végeztek az országban, akkor velük szemben csakugyan
minden megengedhető. És ennek az eszement beszédnek visszhangja támadhat
az eszementek körében. Kövér előre igazolást ad bármiféle
„megtorlásra”; elvégre a gaz „tatárok” nem érdemelnek kíméletet. Vajon
meggondolja-e ez az ember, hogy miket beszél?
Tartunk tőle, hogy igen. Meggondolja. Azt gondolja, hogy politikai
céljai szentesítik borzasztó kijelentéseit. Ha Orbán Viktor mint
miniszterelnök mégsem használhat olyan kifejezéseket, amelyek igazán
megfelelnek a radikálisoknak, akkor majd ő a parlament első embereként
vállalja érzelmi karbantartásukat. A lehetséges következményekért persze
nem fog felelősséget vállalni – a jobboldal politikai gyűlöletkeltőinek
soha nem ér a nevük, ha szélsőséges akciók szellemi inspirátorai
kerestetnek.
És látni való, hogy ezt a gátlástalanságot a jobboldal egész prominenciája eltűri, hallgatólagosan támogatja. Mi mást is tehetne, amikor
„szeriőzebb” módon ugyan, de hasonlóképp nyilvánvaló rágalmakra,
hazugságokra, csúsztatásokra építi a kommunikációját. Ez a mentalitás
lényegében gyávaságból és félelemből fakad: nem merik beismerni, hogy
gazdasági koncepciójukat (már amennyiben egyáltalán helyénvaló ez a
kifejezés) elhibázták, számításaik befuccsoltak. És azért nem merik,
mert a rendszer – a politikai – képtelen a korrekcióra. A
tévedhetetlenség mítosza mindenáron fenntartandó. Orbán Viktor
hitelessége a Fidesz hitelessége. És fordítva. Ha Matolcsy bukna,
magával rántaná a rövidre zárt mechanizmust, hiszen tudvalevő, hogy itt
egyetlen sarzsi, a miniszterelnök akaratából fakad minden. Ő pedig
alkalmatlan emberbe nem helyezhette a bizalmát, mert az ítélőképessége
is csalhatatlan.
Ezért amikor a friss adatokból napnál világosabban látható, hogy a gazdasági növekedés leállt,
és a kormány eddigi intézkedései egyetlen más vonatkozásban sem hozták
meg a remélt eredményt, akkor Orbán kiáll ugyan a nyilvánosság elé, de
nem azért, hogy vállalja a kudarc felelősségét, és levonja a szükséges
konzekvenciákat. Mellébeszél és eufemizál: „Még a veszélyzónában
vagyunk, de már eltávolodtunk a magjától” – jelenti, majd e jó hír
ellenére gyorsan kilátásba helyez egy százmilliárdos (?) őszi
megszorítást, amelyet persze legfeljebb költségvetési átcsoportosításnak
szabad nevezni. És vajon ki tehet arról, hogy ide jutottunk?
Bár Orbán nem mondja, de biztosan a tatárok.
Kommentáld!