Kicsit vele hal a mi generációnk is.
A Nagy Generáció, ha így jobban érthető.
Mi is, akik a múlt század hatvanas éveiben voltunk fiatalok,
akiknek a világháború már történelem volt, de a Brezsnyev doktrína maga a durva
valóság, a Kádár-rendszer pedig megélt hétköznapjaink voltak, annak minden
pozitívumával és negatívumával együtt.
És a rendszerváltással, melyet a tökostobák kivételével
nehezen és szorongva élt át mindenki.
A baloldali gondolkodásúak különösen, hiszen szinte az első
perctől látni lehetett, hogy hogyan tépik-szaggatják széjjel életünket, múltunkat
és gyermekeink jövőjét a frissen feltűnt hiénák, szomorúan néztük, amint
senkiházi önjelöltek forgolódnak az életünkben, mint elefánt a porcelánboltban.
Sokan gondoltuk akkortájt azt, hogy esetleg folytatni lehet
Kádár élhető világát, tovább lehet építeni a kisemberek, a gyalogosok országát,
de a valóság hamar és brutálisan ábrándított ki bennünket.
Nekünk idő kellett ahhoz, hogy felismerjük azt, amit a mi
Gyulánk már e rendszerváltás előtt felismert, hogy ezen a társadalmi rendszeren
nem lehet semmit reformálni, ez a társadalmi rendszer nem illeszthető be a kapitalista
világ mai képébe, hogy le kell mondani az illúzióinkról.
Nem, nem azért, mert a mai hősök olyan harcosan követelték
volna a rendszerváltást vagy a kapitalizmust, akkor ők még el voltak foglalva
azzal, hogy kapnak-e jutalmat 1988. november hetedike után 1989 novemberében
is, meg azzal, hogy pozícionálják magukat, mint reformkommunisták, vagy inkább
belépjenek-e a gombaként szaporodó új pártok valamelyikébe, hogy végre valaki
lehessen belőlük.
Akik akkor magukat reformkommunistaként definiálták, azok jó
része azóta már bekóborolta a teljes politikai színteret, és ha ma valaki kommunistának
nevezné őket, akkor értetlenül bámulnának rá, mint borjú az új kapura.
Amikor az MSZMP-t egy laza mozdulattal, mint bohózatokban a
szőnyeget kihúzták a nyolcszázezer párttag lába alól, nem szerettem Gyulát, de
ma már belátom, nem volt más módja a baloldaliság átmentésének, egy új típusú
baloldaliság megteremtésének.
Gyökeresen szakítani kellett azzal a rendszerrel, a
szocializmussal, az azt szimbolizáló struktúrákkal ahhoz, hogy be tudjunk
kerülni a modern Európába, mely olyan-amilyen, de mely nélkül senkik se lennénk
azon a térképen, melyen ma még legalább egy légypiszoknyi helyünk van.
Egy hely, melyből akár kis paradicsomot is csinálhatnánk, ha
értelmesek lennénk, de hát, ugye...
Gyulával szerencsénk volt, mert ő látott a pályán.
Igaz, ebben nagy szerepet játszott az is, hogy volt hosszabb
távú nemzetközi kitekintése, külügyi munkájából következően az átlagnál sokkal
jobban értette, milyen folyamatok zajlanak körülöttünk és tudta, hogy neki
azokba kell beágyaznia az országot és baloldali pártját is.
Voltak komoly nemzetközi kapcsolatai keleten-nyugaton
egyaránt, és itt is – ott is megbíztak benne.
Ma legtöbbször azt emlegetik legnagyobb politikai tetteként,
hogy kiengedte a nálunk sátorozó német disszidens-jelölteket, pedig számunkra
talán fontosabb, hogy ő vetette fel először csatlakozásunk lehetőségét a
NATO-hoz, Európához.
Mindenesetre a német nép hálás neki, és ő ezt a hálát nem
váltotta aprópénzre, nem ment el egyetlen nemzetközi szervezethez sem
segédsenkinek szép cafranggal, hanem itthon maradt – vélhetőleg kalandvágyból –
szocialista politikusnak.
Akkor maradt itt, mikor a nép éppen elfordult múltjától,
melyben úgy lubickolt egyébként, mint liba az úsztatóban, és elkezdte enni azt a
maszlagot, melynek mára már függőjévé vált – a populista lózungokat, avas nemzetieskedő
szittya dumákat, a tejben-vajban fürdetés szép ígéreteit.
Akkor marad itthon, amikor a szocialista pártot karanténba
szorították, parlamenti képviselete tíz százalék alatt volt, akkor, amikor nem
volt valami nagy üzlet szocialistának lenni.
Harminchárom képviselő frakcióvezetője volt, de meg tudta
őrizni és fel tudta építeni a pártot, és a következő választáson már győzelemre
is vezette, hála a magyar nép állhatatosságának és megfontolt, következetes
döntéseinek – meg a Kádár-kor iránti nosztalgiának.
Akkor már nem volt visszaút, neki kellett látni a
kapitalizmus építésének, merthogy az alapjait már lerakta a jobboldal a Nagy
Nemzeti Kótyavetyével, melyben szinte minden politikus vadul részt vett,
kőbányákat, orosz államadósságot, autóbuszgyárat, üdülőt, miegyebet téve
magáévá.
A mi Gyulánk keze tiszta maradt, neki volt erkölcsi alapja a
politizáláshoz, akkor még azt gondoltuk, hogy ez ebben a szakmában nélkülözhetetlen.
Mára kiderült: ezt is rosszul gondoltuk.
Mindenesetre azért őt is megpróbálták besározni azok, akiket
majd a temetésén ott láthatunk a német politikusokhoz törleszkedni, merthogy
merészelt magának házat építeni a nemzetközi díjaiból és az általa jegyzett –
és nem beszédírói által írt - könyvek árából.
A kísérlet nem sikerült.
A nép tudta és érezte, hogy kiről és miről van szó, így
aztán nem fogott rajta az sem, hogy kikiáltották pufajkásnak, megpróbálták
megvádolni 56-os szerepe miatt, melyet egyébként bár nem büszkén, de
tárgyilagosan és nyíltan felvállalt.
Ahogy a mai nyilasokat elnézegetem, és ahogy az események
56-ban haladtak előre, akár büszkén is vállalhatta volna.
Rémálmaimban elképzelem, hogy a rendszerváltás utáni politikai
baloldal sorsát mai baloldali politikusok próbálnák megoldani – rossz belegondolni
is.
A kisemberek meglátták benne a maguk emberét, egyet, aki
közülük való, aki maga is a Kádár-kor társadalmi mobilitásának élő példája volt.
Nem voltak úri allűrjei, nem ígérgetett felelőtlenül a
plebsnek, nem hízelgett a nagytőkének, nem illegette magát a volt
arisztokráciának, nem mondott nagyokat, egyszerűen hiteles és realista, okos pragmatikus
politikus volt.
És tehetséges politikus, aki a rendszerváltás után visszahúzta
az országot abból a gödörből, ahová az osztályvezető-helyettesek forradalma
taszította.
Mert felvállalni népszerűtlen intézkedéseket, mert őszintén
beszélni, emellett rendkívüli taktikai érzékkel rendelkezett.
Amit teremtett vagy megőrzött, azt utódai nagyrészt eltékozolták,
de példája azért máig hat.
Nagy ember volt, nagy politikus, olyan, aki hiteles és jó válaszokat
tudott adni kora kihívásaira, ezért aztán soha nem is fog bekerülni nemzetünk
büszkeségei, Kossuth, Horthy, Nagy Imre sorába.
Az ő helye valahol a Széchenyi, Deák, Kádár sorban, háttérbe
szorítva lesz, hiszen itt arra szokott büszke lenni az ország, aki
rombadöntötte.
De a kisemberek megőrzik emlékét az ő Gyulájuknak, a mi
Gyulánknak, aki tán utolsó volt a szerethető politikusok nem túl hosszú sorában.
Emlékezzünk hát rá tisztelettel és szeretettel.
Érdekes, hogy eddig senki nem akarta, (?) merte (?) ezt a hírt a klub hírei közé beilleszteni. Minden ellentmondásossága, és hibája ellenére egy nagy ember, -korunk meghatározó és nemzetközileg a legelismertebb Magyar politikusa fejezte be pedig életét.
Életében lehetett szeretni vagy nem szeretni,vagy (épp mint egy aljas nőszemély ) gyűlölni. Halálában illő tisztelettel kell megemlékezni róla.
BÉKE PORAIRA !
(Gy.A.)
Kommentáld!