Talán meglepően hangzik, de a sokunk számára oly titokzatos gésák kezdetben férfiak voltak. Történetük a XVI. századra nyúlik vissza, amikor Kiotó környékén létrehoztak egy fallal körülvett, kifejezetten a gyönyörök számára elkülönített negyedet, a Simabarát. Az itt dolgozó – kezdetben kizárólag férfi - művészek zenével, tánccal, költészettel szórakoztatták a vendégeket, őket hívták gésának. A vigalmi negyedekben színésznőként és táncosnőként is dolgozó hölgyek (oiran) voltak a kurtizánok. Lassacskán a művészeteket magas szinten űző hölgyek is felvették a gésa nevet és egy évszázaddal később már majdnem minden gésa nő volt. Míg az oiranok egyúttal drága prostituáltak is voltak, a gésákra már inkább művelt társként, kifinomult tudású szórakoztató művészként tekintettek. Néhány évtizeddel később az orianok el is tűntek és a gésák komoly népszerűségre és nagyon magas társadalmi pozícióra tettek szert.

Az ősi japán kultúrában nem várták el a férjtől a házastársi hűséget. A feleségek elsődleges feladata a gyermeknevelés és a meleg otthoni háttér biztosítása volt. A szexuális gyönyöröket a férjek nem otthon, hanem a vigalmi negyedekben keresték, ahol együtt kaphatták meg a magas művészi szintű szórakoztatást és a testi örömöket. Míg a feleségek szerények, visszahúzódóak voltak, a gésák gondtalanok és szívesen csillogtatták művészi jártasságukat.

A II. világháború során a kiotói teaházakat bezárták, a nőknek gyárakban kellett dolgozni és a gésák fénye megkopott. A háború befejeztével azonban ismét visszanyerték tiszteletüket, ők voltak koruk „szupermodelljei”. Ma már minden gésa szabad akaratából választja ezt az életformát és szexuális életük a saját privát ügyük. A mai gésák is évekig tanulnak egy tapasztaltabb társuk mellett és tökélyre fejlesztik számos művészeti ágban a tudásukat: megtanulnak hagyományos hangszereken játszani, énekelni, táncolni, mesterei a teaszertartásnak, költészetnek és a kalligráfiának. A formális iskolai és művészeti képzés mellett komoly szerepe van a társadalmi hagyományok elsajátításának – sikerük záloga, hogy pontosan ismerjék a köszöntések, ajándékok, látogatások menetrendjét.

A nyugati világ számára ismerős fehér smink, jellegzetes hajviselet nem a gésa, hanem a gésa-tanonc maiko külső megjelenése. A vastag fehér smink mögé rejtett arcon pirossal emelik ki a szájat, valamint piros és fekete kihúzással a szemet és szemöldököt. A fehér smink a teljes arcot és nyakat befedi, csak a tarkón hagynak ki egy W alakú részt, melyet a japánok a legerotikusabb zónának tartanak. Mind a tanuló maikok, mind a gésák kimonót viselnek, melyet vastag övvel (obi) fognak össze, lábukon pedig magas fatalpú papucsot (okobo). Tradicionális kontyukat öt formában hordhatják (ez meghatározza, hogy tanulmányaik milyen szakaszában van) és színes hajtűkkel díszítik.

Ma is Kiotó a gésák központja, ezen belül is a Gion negyed. A város öt gésa negyedében (hanamachi) más és más presztízsű gésák dolgoznak. Pontosan senki nem tudja, hány gésa van napjainkban, de számukat maximum néhány ezerre teszik. A modern gésa nem szexet árul, hanem egy álmot: a luxus, az exkluzivitás, a romantika ábrándját. Míg az ország leggazdagabb, legbefolyásosabb férfijai titkos üzleti megbeszéléseket folytatnak a teaházakban, a gésák öntik ki a szakét és színesítik a beszélgetést – néhány ezer dollárért. A modern gésa éppúgy jártas a politikában, mint a szumó eredményekben.

A turista elöl rejtve marad ez a világ – a Gion negyedben sétálva csak egyemeletes, bambuszrolókkal lesötétített, egybeépített házakat láthatunk, kis szerencsével egy-egy utcán átsiető kimonós hölggyel.

A gésa a Japán tradíció, művészet, társadalom egyik legtökéletesebb, legsajátosabb megnyilvánulása. Számunkra, a nyugati ember számára ez mindig egy titokzatos világ marad. Mindennek évszázados hagyománya és jelentősége van: a kimonót összefogó öv színének, a táncos kézmozdulatának, a teaszertartás minden mozzanatának, de még a szemöldök hosszának is.

Volt szerencsém már 89 országot bejárni, de egyedül Japánban éreztem úgy, hogy semmit nem értek a körülöttem levő világból. Soha nem éreztem egy országot se ennyire „külföldinek”, idegenek számára felfoghatatlannak. Bár én csak bő két hetet utazgattam az országban, egy három évet ott dolgozó ismerősöm hasonlóképpen nyilatkozott – ezek szerint ennyi idő sem elég, hogy jobban bepillanthassunk a kulisszák mögé. Ezzel együtt végtelen tiszteletet és egyfajta sóvárgást is éreztem, hiszen irigylésre méltó a nyugalmuk, a fegyelmezettségük (amely a közelmúlt sajnálatos tragédiái során is tapasztalható volt). A múlt és a jelen csodálatos harmóniában él együtt az élet minden területén és egymásra való odafigyelésük példamutató lehet mindannyiunk számára.