2012. december 27, 13:59

A birkák dala – tizedik, utolsó rész valamint a Jövő dala című új sorozatom első része

2012. december 23. vasárnap, 05:16 | Bitó László |

Egy héttel október 23. után jelent meg a Birkák dala című sorozatom 9. része, amelynek örök optimizmusommal az Októberi tavasz címet adtam. Be kell vallanom, több idő telt el a Szabad sajtó úti hatalmas és lelkes tömeg mámora után, mint amire számítottam, mire annak a tavasznak újabb jeleit láthattuk. Végül az elmúlt hetekben az egyetemisták és a gimnazisták megmutatták, hogy a kétharmados despotizmust térdre lehet kényszeríteni, és okot adtak rá, hogy bízzunk egy boldogabb jövőben.

Örök optimizmusom igazolását talán nem is az elmúlt hetek tüntetésein éreztem meg leginkább, hanem amikor harmadszor néztem végig könnybe lábadt szemmel Csillag Ádámnak a középiskolások Szalai utcai tüntetésén készült másfél perces videóját, amely azóta bejárta a fél világot. Megrendítő volt, amikor középiskolások százai először torkuk szakadtából azt skandálták: „Mi vagyunk a jövő kulcsa, viszlát Viktor, viszlát Rózsa.” Majd a tapasztalt dokumentumfilmes kamarája felfedez egy első emeleti háromszárnyas kivilágított ablakot, amelynek jobb szárnyában egy anya mutatja meg karonülő gyermekének a tüntető fiatalokat. Majd feltételezhetően a kamera nézőpontját követve a fiatalok is megfordulnak, és „szervusztok” kiáltásokkal köszöntik az új nemzedéket. Mire kamera visszatért az kivilágított ablakra, már a bal szárnyában is ott van egy anya karonülő gyermekével, a triptichon közepén pedig egy tökéletes Madonna figura a három gyermek közül a legfiatalabbnak tűnő, tapsikoló Jézuskájával. És a skandálás nyomban átalakul „ti vagytok a jövő”-re. Ebben az a leggyönyörűbb, hogy miként az egyetemisták is felvállalták, hogy kiállnak az oktatási törvény azon passzusai ellen, amelyek csak az utánunk következőket érintik, a középiskolások is ráéreztek, hogy nekik is ki kell állniuk a náluk is fiatalabbakért.

A középiskolások számára valóban azok a csecsemők képviselik a jövőt – és nemcsak szimbolikusan. Ők lesznek azok, akik biztosíthatják a mai diákok időskori megélhetését. A majdani nyugdíj biztonsága ugyanis nem attól függ, hogy három, négy vagy öt gyermeket szülnek a mai anyák (hogy a férjük ne verje őket!), akiket a KDNP tenyészkancának tekint. A nyugdíjproblémának hosszú távon nincsen demográfiai megoldása: ha egymillióval többen lennénk a következő nemzedékben, az utána következőnek annyival több nyugdíjast kéne eltartania. Nem attól függ a jövőnk, hogy minden nemzedék népesebb lesz-e az előzőnél, hanem hogy nagyobb értéket termeljen az előzőnél. És ezt csakis a főiskoláink és egyetemeink révén érhetjük el. És nemcsak azzal, hogy tanáraik átadják a rájuk átörökített tudást a hallgatóknak: ezzel nem jutnánk előbbre, nem tudnánk nagyobb értéket termelni az előző nemzedéknél. Szinte minden, sőt mondhatjuk, hogy minden, amit korunk legnagyobb technológiai, egészségügyi vagy akár önismereti áttörésének tekinthetünk – az antibiotikumoktól az elektronikáig, a szociológiától a pszichológiáig –, az egyetemek „elefántcsont tornyaiban” jött létre. Az egyetemi kutatómunka az, ami az elmúlt évszázadokban egyre nagyobb léptekkel vitt előre minket, biztosította jólétünket, hosszabbította meg aktív életünket.

A jó, értéknövelő egyetem nemcsak az egyetemes tudás átadásának a helye, hanem a melegágya is. Minden, amit elértem tudományos pályafutásom során, az is, ami végül milliók szeme világát mentette meg, az egyetemi éveim kutatásaiból nőtt ki, abból, hogy megszerettem a kutatást, hogy a szenvedélyemmé vált. A mai világban reménytelen annak az országnak a jövője, amely aszerint méri egyetemei teljesítményét, hogy hány év alatt nyomja át diákjait egy merev tanterven. Még a középiskolákból is csak úgy jöhetnek ki kiváló egyetemi hallgatók, ha nem merev tantervet kényszerít rá a diákjaira, hanem utat enged a speciális tehetségek kibontakozásának.

Szerintem mindennek a tudatos vagy a tudatalattijukból fakadó felismerése vagy sejtelme vezette a diákokat a „viszlát Viktor, viszlát Rózsa” skandálásához. Mert nem Matolcsyt kérték fel távozásra, akinek az unortodox gazdaságpolitikája ellehetetleníti a normális egyetemi oktatás és kutatás finanszírozását, hanem azokat, akiknek a hozzáállása megfosztaná őket a jövőjüktől, egyéniségük kibontakozásától. Mert a despotizmus lényege, hogy önálló gondolkodásra képtelen robotokat termeljen. A kormányszóvivői és egyéb megnyilvánulások közös nevezője éppen a meglepetésük, a felháborodásuk volt, hogy ezeknek a fiataloknak, akiket ők csak pontszámokkal azonosítanak, vannak önálló gondolataik, önmegvalósító törekvéseik.

Nem az a baj, hogy Orbán Viktor nem emlékszik vagy nem akar emlékezni arra, amit pár évvel ezelőtt mondott a tandíj ellen, hanem az, hogy láthatólag elfelejtette, egyetemi évei alatt nem a tananyag bemagolása, hanem a kollégiumi sör fölött átvitatkozott éjszakák vezették el oda, hogy kiálljon a rendszer ellen. Ezért tartják az egyetemi évek egyetlen céljának, hogy „piacképes tudást” biztosítson. És ezért ítélik el, hogy a diákok esetleg „kellemes éveket” akarnak eltölteni az egyetemen (gaudeamus igitur!), ahol nemcsak ismeretekre, hanem ismeretségekre, barátságokra, kapcsolati tőkére, látókörük kitágulására is szert tehetnek, hiszen a különböző társadalmi rétegekből kikerült fiatalok gyakran az egyetemek falai között találkoznak életükben először a mindannyiunkat gazdagító mássággal is. Így az egyetemeknek a előítéletek feloldásában, a társadalom színes szövetének kialakításában is fontos szerepet játszanak. Persze Orbánék, akik a gyűlöletszítással, a „magunkfajta és magukfajta” vagy „a haza nem lehet ellenzékben” és hasonló agymosással kovácsolták össze azok szorosan összetartó táborát, akik őket gondolkodás nélkül követik, nem veszik szívesen, ha az oktatási rendszer módot ad az önálló gondolkodás kifejlődésére.

Elsősorban az autoriter, elitista oktatási rendszer ellen lázadtak fel a nyugati világban az egyetemisták az 1960-as években. Bár sokszor halljuk, hogy a legelszántabb diákvezérekből lettek az általuk ostorozott politikai világ és kapitalizmus vezető személyiségei, ez természetesen alakult így, hiszen a vezetési hajlam és képesség másként nyilvánulhat meg életünk különböző fázisaiban, különböző körülmények között. Reményre ad okot a jövőnkre nézve, milyen nagyszerű vezéreket termelt ki már eddig is a mostani diáklázadás – hiszen a 68-as lázadások nem jutottak el hazánkig, a rendszerváltás során pedig csak politikai ambíciók fejlődtek ki, a szociális öntudat és a normális társas léthez elkerülhetetlenül fontos szolidaritás nem. Így tovább élt a paternalisztikus Kádár-rendszer mindent az államtól elváró nihilizmusa. Ezért volt olyan reményteljes élmény látni, ahogy fiataljaink kezükbe vették a sorsuk irányítását. És sok jelét láttuk annak, hogy itt sokkal többről volt szó, mint tiltakozásról a sokak által megfizethetetlenül magas tandíj bevezetése ellen, ami valóban nem érintette az egyetemre már bekerülteket.

A kormány sem azért hazudozott összevissza, mert el akarta kerülni a tandíj költségvetési terhét, hiszen a diákhitelek bevezetése sokkal nagyobb terhet jelent, legalábbis addig, amíg az első generáció vissza nem fizeti a hitelek javát – majd 15–20 év múlva. Sokkal inkább arra szolgált ez a hitel, hogy rövid pórázon tarthassák vele az eladósodott életpályakezdőket, hiszen ha hatalmon maradnak, úgy változtathatják meg a hitelvisszatérítés vagy -elengedés szabályait, ahogy akarják. És arra kellett a sok ez „nem tandíj, hanem költségtérítés” és a „nem keretszám, hanem pontszám” ködösítés, mert Orbánék attól tarthattak, hogy meghátrálásukkal felismerheti a diákság, mekkora erőt képvisel, ellentétben a szüleikkel, akiket Orbánéknak sikerült egzisztenciálisan sakkban tartani.

Az elmúlt hetekben fiataljaink olyan szolidaritást mutattak, amely megszégyenít mindannyiunkat, még azokat is, akik jelen voltunk a tüntetéseiken, és erőt meríthettünk a belőlük sugárzó önbizalomból. És semmi sem mutatja jobban, hogy Orbánék mennyire elszigetelték magukat a néptől belső-gyarmatosító oligarcháik gyűrűjében és a békemenetelők képzelt védelmében, mint az, hogy fel sem tudták fogni, miért állnak ki az egyetemisták a törvény olyan passzusai ellen, amelyek őket nem is érintik. De a médiára is jellemző, hogy ennél a cinizmusnál sokkal nagyobb port vert fel Giró-Szász András kormányszóvivő kijelentése, hogy „vannak olyan hallgatói önkormányzati vezetők, akik 10–12 éve járnak egyetemre, sőt akad olyan is, aki már 2010 márciusában kijelentkezett a tanintézetekből”, mert az ilyen információk megszerzése és nyilvánosságra hozatala adatvédelem alá eső személyiségi jogok megsértését jelentheti. Nem vagyok jogász, de laikus szemmel is problematikusnak tartom, ha a kormány ilyen adatokat gyűjt az állampolgárokról, különösen azért, mert ha ezt megteszi, nem tudhatjuk, hogy még milyen adatokat gyűjt rólunk és milyen eszközökkel. (Lehet, hogy Gyöngyösi Márton országgyűlési képviselő többet tud az ilyen adatgyűjtésről, ezért tételezi fel könnyen elérhetőnek a zsidó származású politikusok leleplezését, listázását.) De miután nem álltunk fel egyként az ellen, amikor a Kádár-korszak legsötétebb éveit is túlszárnyalva lehetővé tették a bírói felügyelet nélküli elektronikus lehallgatásokat, nem egészen értem, miért az (álszent) felháborodás olyan adatok nyilvánosságra hozása miatt, ami senkire sem lehet káros hatással. Sőt annak nyilvánosságra hozása, hogy sokan 10–12 évet szentelnek diplomájuk megszerzésére, megnyugtat, mert talán mégis vannak olyanok, akik nem ollóval a kezükben – vagy most már a copy-paste internetes módszerrel – hozzák össze, akár néhány hét alatt, a szakdolgozataikat vagy a disszertációikat.

Mindennél jobban aggaszt, hogy a kormányszóvivő azon is felháborodott, hogy valaki, aki csaknem két évvel ezelőtt befejezte tanulmányait, szívén viseli az egyeteme és az őt követő évfolyamok sorsát. Ez ugyanis azt jelenti, hogy Giró-Szásznak – és feltételezhetően azoknak, akiket képvisel – hamis, végtelenül káros elképzelésük van az egyetemi közösségről, az alma mater fogalmáról. Sőt az ilyen kijelentések mutatják, hogy az elképzelésük az oktatás társadalmi szerepéről és az oktatottak társadalmi felelősségéről vészesen beszűkült vagy tudatosan eltorzított. Az elhangzottak messze túlmutatnak a mostani helyzeten is: éppen azt kellet volna már évek óta szorgalmazni, hogy az öregdiákok vállaljanak nagyobb szerepet az egyetem életében – és nemcsak szolidaritásból, hanem azért is, mert érdekük, hogy az egyetemük színvonala és így a diplomájuk értéke ne le, hanem felértékelődjön az évek során.

Ez persze a plágiumügyekre is vonatkozik: érthetetlen, hogy az öregdiákok miért nem szólalnak meg, amikor az egyetemük reputációja forog kockán. Vagy lehet, hogy azok között, akik hallgatnak, soknak van oka a hallgatásra? Pedig megtisztuló, mindannyiunk számára felemelő lenne, ha valaki önként visszaadná a doktori címét azzal, hogy nem az akadémiai világhoz méltó módon szerezte meg. Mert hiába sopánkodunk, hogy milyen rohadt, korrupt világban élünk, ha nem lebeghet a szemünk előtt egy követendő példa: az akadémiának a jövőhöz reményt nyújtó világa. Az egyetem ugyanis nem csupán az elemi iskoláknál méretesebb padokkal rendelkező intézmény – ahogy a mai kormány láthatólag tekint rá –, ahová bemegy egy államilag meghatározott pontszámmal rendelkező fiatal, és négy év múlva kijön onnan egy diplomával, hogy aztán soha vissza ne térjen oda. A diploma ugyanis nem az egyetemtől, az alma matertől, a szellemileg tápláló anyától való elszakadás bizonylata, hanem annak a közösségéhez való örök kötődés jelképe kellene hogy legyen. A legjobb egyetemek – különösen az angolszász világban –az ilyen anyagi és szellemi támogatást nyújtó kötődés által lettek és maradnak a legjobbak.

Megdöbbentő, hogy itt milliárdosok filléreket sem adnak az egyetemeiknek ösztöndíjakra, katedrák alapítására. Amíg ez így van – és amíg a Giró-Szász-féle kijelentés szellemében élünk, így lesz –, egyetemeink nem lesznek képesek utolérni azokat a nyugatiakat, és lépést tartani velük, amelyek rendszeresen kapnak adományokat – olykor dollármilliókat – hálás és hűséges öregdiákjaiktól. Vagy tíz- és húszdolláros adományok ezreit öregdiák (alumnus) hálózatukon keresztül. E nélkül egyetemeink vészes mértékben kerülnek az államtól függő viszonyba, és más források híján ezt a függőséget pénzelvonásokkal a végtelenségig növelheti a kormány, hogy ne is tudják betölteni közösségszervező, társadalomépítő, önálló gondolkodásra nevelő szerepüket. De persze ez a kiéheztetés az egyre nagyobb tudáshalmazt feldolgozó és átadó szerepükre is végzetes hatással lehet. Vagy lehetett volna, ha a diákok nem ismerték volna fel az oktatási rendszernek a tandíjon messze túlmenő korrumpálásában rejlő veszélyeket, és nem állnak ki ellene.

Ez a küzdelem az ő jövőjükről szól. Tiszteletben kell tartanunk döntésüket, hogy nem akarják a politikai pártok bármiféle beavatkozását. Viszont előbb-utóbb be kell látniuk, hogy bármit sikerül is kivívniuk, annak a fenntartása nincsen biztosítva, amíg ez az autokratikus, a demokratikus életforma legelemibb szabályait is semmibe vevő, arroganciájáról hatalomra jutásának első heteiben elhíresült kormány hatalmon van. A diákoknak fel kell ismerniük a mindent egy kézben tartani vágyó, Kádárt is megszégyenítő despotizmusnak az iskolák, egyetemek falain messze túlmutató veszélyét, és azt, hogy Orbánék kétharmados „mindent bebetonoztunk” propagandája kiölte a reményt az egyre bársonyosabb kései Kádár-korszak reményteljes éveiben felnőtt szüleikből. Ők ugyanis nem számítottak arra, hogy valaha is szembe kell majd nézniük az egyre fojtogatóbb, életük szinte minden aspektusára lépésről lépésre kiterjedő despotizmussal. Amikor ez bekövetkezett, milliókat taszított az apátia legmélyebb bugyraiba, amelyből talán csak gyermekeik küzdeni kész, saját erejükben bízó győzedelmes optimizmusa mentheti ki őket. Márpedig szükség lesz a szüleikre is: támogatásukra, szavazataikra, szemben a Fidesz minden választási szabályt a maga javára csűrő-csavaró álnokságával. Mint már többször említettem: nem a Fideszt kell legyőznünk, hanem az apátiát, amit tudatosan építettek fel az életünk és a közigazgatás minden területére kiterjedő módon, ráadásul a következő kormány mozgásterét mindenben vészesen korlátozó, egyéjszakás kétharmados törvényekkel. De ahogy már szintén megírtam: „Az orbáni autokratikus rendszer kétharmados védőfalának anyaga nem más, mint bikaszarral és egyéb lózungokkal kevert bauxitbeton, amely szétmállik, amint egy széles bázisú választási győzelem után az ország házába friss levegő áramlik.”

De idézhetem Bibó István sokkal autentikusabb szavait: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”, de ebben a kontextusban muszáj idéznünk az egész bekezdést: „Abban a görcsös félelmi állapotban, mely elhiszi, hogy a szabadság előrehaladása veszélyezteti a nemzet ügyét, nem lehet élni a demokrácia javaival. Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, amelyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük. Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azokká válni.”

Bizony, a forradalomtól sem szabad félnünk, ha készek vagyunk kiállnia a demokrácia helyreállításáért. De itt nem szabad 56 megismétlésére gondolnunk, hiszen nincsen itt a vörös hadsereg: nem vagyunk megszállva, a szövetségeseinkkel önként léptünk szövetségre, és ők a demokrácia rendületlen hívei. Tehát most, karácsony előtt, hadd idézzem a názáreti rabbi többször is elhangzott, mindenkiénél egyszerűbb, bátorító felszólítását is: „NE FÉLJETEK!”

Bitó László, író