Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy gyertya. Olyan nagy volt a csend körülöttük, hogy tisztán lehetett érteni, amit egymással beszélgettek:
Azt mondta az első: Én vagyok a béke. De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem el fogok aludni. Néhány pillanat múlva már csak egy vékonyan füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdan fényesen tündöklő lángra.
A második azt mondta: Én vagyok a hit. Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak. Nincs értelme tovább égnem. A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot.
Szomorúan így szólt a harmadik gyertya: Én a szeretet vagyok.
Nincs már erőm tovább égni. Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám. Ezzel ki is aludt.
Hirtelen belépett egy gyermek. Mikor meglátta a három kialudt gyertyát, felkiáltott: de hát mi történt!? Hiszen nektek égnetek kéne mindörökké! Elkeseredésében hirtelen sírva fakadt.
Ekkor megszólalt a negyedik gyertya: Ne félj, amíg nekem van lángom, újra meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát. Én vagyok a remény. A gyermek szeme felragyogott. Megragadta a még égő gyertyát, s lángjával új életre keltette a többit.
Add Urunk, hogy soha ki ne aludjon bennünk a remény! Hadd legyünk eszköz a kezedben, amely segít megőrizni gyermekeink szívében a hit, remény, szeretet, és a béke lángját.
Kapcsolódó hírek:
Vágyak
SZÖG
homok és kő