Szerző: (guba)

Dunaújvárosban járunk. A Vasműnél, amelyet most talán ISD Dunaferrnek hívnak, vagy ki tudja. A tulajdonos cserélődik: ukrán, orosz vállalkozót és bankot említenek. Összeesküvésre gyanakvó ember már Putyint látja a háttérben: ő áll ott, s mozgat mindent. Akkora baj, dráma azért még nincs itt, volt leépítés, kiszervezés, de a gyár parkolója megtelt autókkal. Nem a legújabbakkal, nem a legmodernebbekkel, de megtelt. Műszak végéig nincs nagy mozgás: aki jött, marad is, helyre lesni felesleges időtöltés.

De mielőtt szólnának, hogy a vasasszakma mindig jól fizetős volt – higgyék el, ez kövér túlzás. Kohász távolsági busszal, biciklivel vagy gyalog jön, talán ettől is ilyen fitt valamennyi. Kövér kohászt, hiába erőlködünk, nem látunk.

S ha elkezdtük a gondolatot, mint kezdő ifjú az udvarlást, ne hagyjunk félbe: idős kohász sincs nagyon. Pedig munkába lépés előtt kiokosítják őket. Átvilágítják, hátát kocogtatják, vérnyomását mérik, s receptül kapja: vigyázzon magára, munkáljon szorgosan, de ne feledje, első az egészség! Ezt megfogadják, s vigyáznak is. Vesznek magukra műszak előtt többrétegű védőruhát, csizmát, a forró, fröccsenő vas nem játék. Az öltözet nem sokkal több 10–12 kilónál. Ebben egész nap jönni, menni, dolgozni azért embert próbáló és rontó. A kohó belül úgy 2000 fokon működik, a kifolyó vas csapolásnál már alig több 1450 foknál. A levegő a csarnokban, testközelben télen-nyáron úgy 70 fok körül mocorog. Nehéz a ruha, a levegő, minden lélegzet szúr. Az illat se leányszobákba illő.

Kalandvágyó, magukat próbára tevőknek ajánljuk: húzzanak le itt egy hónapot, és az éves kalandvágyat rögtön kipipálhatják! Kohásznak kétóránként van nagyon komoly dolga, amikor odateszi magát, amikor erejéhez képest úgy 150 százalékon teljesít. Saját izzadtságában fő, s bár marad némi ideje regenerálódni, piheg, száradni próbál, hogy újra saját tűrőképességeinek határait kóstolgassa. Hiába a rutin, az edzettség, elfárad a műszak végére. Nehéz, fáj minden lépés.

Sietnie kellene, lenne dolga sok, de lassan jár, s már a fürdőben, a zuhany alatt is kedve szerint csak ülne. De nem lehet! Rohan haza, a fizetéshez, ami bár időben érkezik, keresni kell még kicsit. Mert itt is drága az ingyenes oktatás, ingyenes egészségügy, amire idő teltével költeni muszáj.

Azt mondják, az általánosítás hiba, de makkegészséges kohász sincs. Itt, ott, amott mindig fáj valami. Kikészül a derék, a térd. Fájnak az ízületek, gond támad az alvással, éjjel csak forgolódik az ember. A remélt nyugdíjat pedig, amit annyira várt és amire rászolgált, csak húzzák előtte, mint versenyagarak előtt a műnyulat – úgy fest, rögtön eléri, de mégse.

Számolgatott, ennyi van még hátra, mire korkedvezménnyel „letehetné a lantot”, s jöhetne a pihenés, amiből úgy fest, nem lesz semmi. Maradni, szolgálni kell tovább. Mucsi Zoltán helyi szakszervezeti vezetőtől hallom, aláírásokat gyűjtenek, itt és országszerte. Elszántak, úgy tervezik, ötszázezer szignóig meg se állnak.

Annyi a baj, betegség, nyavalya, ne piszkálják a korkedvezményes nyugdíjasokat: ki bányában, kohó mellett 35–40 évet ledolgozott, hagyják békében, nem vágynak másra, csak pihenni, élni.

Avatni jöttünk, dicsérni, sikerről beszámolni. Mutatni, más megoldást kerestünk a bajokra, mint Európa. Kampány alatt mindennapra jutott jó hír. Új tanműhely, hol az ifjak kalapácsot, csipeszt reszelgettek, persze, moderneket. Új üzem is készült, s lett tízzel több munkahely. Megmutattuk a világnak, ha összefogunk, csodákra vagyunk képesek.

Avatásra vártak itt is.

És avattak is, picit odébb a városban: szökőkutat díszkővel a Városháza előtt. Az örök elégedetlenkedők találtak persze ebben is hibát. Igazítani kell a borításon, mert billegős lett. Igazítottak, s igazgatják most is, de idővel stabil lesz, mint a gazdaságunk.

Jött ide vezető, sok is. Nevet nem írunk, rossz színben ne tűnjön fel, a kézilabdacsarnokról mondott szép gondolatokat, hogy milyen lesz az, ha készen lesz. Kapott a focipálya is világítást, esett szó arról is. S gondolták az emberek, úgy hatezren, 500 méter ide a csarnok, talán jön ide is valaki, s avat, hiszen hárommilliárd forintból átépült az egyes kohó. De csak tologatták az ünneplés dátumát, és azt is, ki mond köszöntőt, s ki ad át. És nem érkezett avató ember. Mindegy is, a kohó szalag átvágása nélkül is üzemel augusztus 19. óta.

Lessük az átépült kohót. Laikusnak úgy tűnik, nem sok változott, kopott, viharvert maradt. De azt is látjuk, a másik, a kettes kohón, ami nem ajánlott, kívül víz csorog, azzal hűtik, pedig nem kizárt, veszélyes is. A kettes kohó is picit öregecske, de szolgál. 2001-ben épült, ám tavaszig, mikor a tervek szerint pénz kerül rá, és újítgatni kezdik, biztosan tartja magát.

Hatalmas gyár ez, óriási a terület. Kisbusszal indulunk beljebb. Fejünkbe kobakot nyomnak, és kapunk köpenyt is, vastagot. Kísérőből lesz három: Csik Péter fődiszpécser, Hevesi Imre, a technológiai részleg vezetője és egy bájos hölgy, aki általában a sajtót kísérgeti. A felújítást úgy kell elképzelnünk, mint nagyanyánk kemencéjét: kívül maradt, belül új. Magyarok bemászva belülről lecsupaszították a kohót, majd jött egy szlovák cég, ők úgy három hónap alatt hárommilliárdból újjáépítették azt. Öt-hat évig hozzá se kell nyúlni, így tervezik.

Ám a kohó olyan, ha felfűtik, percre nem állhat meg. Hát itt azért akadt némi gond! Ukrajnában, az „anyagyár” és a bányák mellett harcok dúlnak. Sérült kohó, bánya, vasút. Ezért Dunaújváros, mint fázós ember tél előtt, jól betárolt: van koksz, érc, és hogy lesz is, ezt remélik erőst. Világot lát az alapanyag, mielőtt érkezne: Ukrajnában, Fehéroroszországban, Lengyelországban, cseh barátainknál és a szlovákoknál is jár. Nem olcsó az út! De van B terv is: Brazíliából hoznak ide majd ércet, egy román kikötőbe, nem gyorsan, de biztonságosan.

Ez az út se „olcsósítja” a termelést, ezért most kicsit spórolnak. Már „kiszervezték” a salakkezelőt, a csomagolást és a tűzoltóságot, úgy 200 embert a 6200 dolgozóból. Tavaly 21 milliárd veszteséggel zártak, ez az év talán jobb lesz, keresett lett a termékük.

Így okosodunk, amikor egy kohász integet, rossz helyen állunk, a csapolásnál oda biztosan fröccsen érc. És ha fröccsen, mondja, ne csak úgy meneküljenek, izzó vasnak hátat fordítani tilos – hajoljunk el, lépjünk balra vagy jobbra. De felesleges volt a pánik, kilőtt a vas, de nem úgy, s nem annyira.

Annyi minden jelent meg róluk, s annak az ellenkezője is, ám hiába riogattak, veszély nincs, ezt mondja dr. Mezőközy András, az ISD Dunaferr HR-igazgatója. Az emberek mégis örültek volna, ha valaki itt is felavat. Szebbnek, biztosabbnak látnák a jövőt. De baj nincs, láthatták, a tűz ég, a kohó nem állt. Nem állhat meg.