– Zsugori alak vagyok, ha az ország pénzéről van szó: rossz üzleteket nem kötök – nyilatkozta Orbán Viktor a paksi bővítés finanszírozásáról, ám ezt a magabiztos állítást a lapunk által megismert dokumentumok és a paksi erőművet tulajdonló MVM-ből származó információk határozottan cáfolják: a régi és a megépülő blokkok egyidejű üzemeltetése például ezermilliárd forintos pluszberuházást igényel.Hargitai Miklós| NOL| 2014. február 19. |

Népszabadság - Móricz Simon

Amikor a bővítési projekt előkészítése 2006–2007-ben elkezdődött, a megalapozó tanulmányok tartósan 4,5 százalék körüli GDP-növekedéssel és növekvő áramigénnyel számoltak. Ám a 2008-ban kezdődött gazdasági válság hatására az áramfelhasználás látványosan csökkent, majd alacsony szinten stabilizálódott, és ma már a hosszabb távú prognózisokban is legfeljebb minimális emelkedés szerepel.

Lapunk értesülései szerint az említett válságjelenségek nyomán 2009-re alaposan átalakultak a bővítéssel kapcsolatban korábban kidolgozott MVM-es tervek. A válság előtt készült anyagokban (amelyek közül a megvalósíthatósági és a finanszírozási tanulmányok tartalmazzák a legtöbb konkrétumot) még azzal számoltak, hogy a tervezett új blokkok 2025-től lépnének működésbe, miközben a régi blokkok 2032–2037-ig üzemelnek. Az átfedés jelentős pluszköltséggel jár ugyan, ám azt az évről évre látványosan gyarapodó magyar gazdaság már a hitelfelvétel időszakában is ki tudja majd gazdálkodni.

Most viszont a GDP szempontjából nagyjából ugyanott tartunk, mint 2007-ben, az áramigény 25-30, a szabadpiaci áramár pedig közel 50 százalékkal alacsonyabb, ami minden korábbi számítást értékelhetetlenné tesz. Ezért a beruházási tender előkészítése során az elmúlt három évben már azt tervezték, hogy az új blokkok majd csak a régiek leállításának ütemében állnak munkába, megspórolva a párhuzamos működtetésből adódó több mint ezermilliárd forintos pótlólagos kiadást.

Ehhez képest végül a nemrég megkötött Orbán–Putyin-paktum szerint a régi és az új blokkok mégis 10-15 évig egymás mellett működnének. Ez azt jelenti, hogy szükség lesz például egy új állomásra a paksi áram hálózatba integrálásához (ez egymagában 35 milliárd forint) és az áramhálózat fejlesztésére (több százmilliárd forint). Az együttes üzemeltetés csak akkor nem okoz rendszer-szabályozási problémát, ha megépül egy olyan (hozzávetőleg 200 milliárd forintba kerülő) szivattyús-tározós erőmű, ami időlegesen kompenzálni tudja a nehezen leállítható és újraindítható atomreaktorok rugalmatlanságát.

Az új blokkok hűtése nem oldható meg a Dunából: új hűtőtornyokat is kell építeni, darabonként mintegy százmilliárd forintért. A megvalósíthatósági tanulmányokból az is kiderül, hogy az Orbán-kormány téves adatokat citál a beruházáshoz kapcsolódó előnyökről. Az építkezés időszakában tízezer új munkahelyről beszélnek, miközben a jelenleg épülő finnországi reaktorblokknál csúcsidőben 3500, a franciánál 2300 embert foglalkoztatnak, és a magyar szakmai tanulmányok is legfeljebb 3000-4000 fő átmeneti, illetve 700-1000 ember tartós munkához juttatásával számolnak a projekt kapcsán.

A 40 százalékos „magyar” beszállítói arány ténylegesen szerepel a dokumentumokban, de mindenütt azzal a kiegészítéssel, hogy ez csak a szerződött beszállítók székhelyére igaz, valójában a szakemberek és a technológiák ezekben az esetekben is külföldről érkeznek majd, vagyis a 40 százaléknyi költségnek csak a töredéke maradhat idehaza. A finanszírozási tanulmány kulcsmondata szerint 2025-re, mire az új blokkok legkorábban üzembe léphetnek, Európában már mindenképpen nyitott energiapiac lesz, vagyis a bővítés még abban a valószínűtlen esetben sem fogja csökkenteni az áramárat, ha a két új reaktor az átlagárnál alacsonyabban termelne.

A régi és az új blokkokat csak akkor éri meg párhuzamosan működtetni, ha ezt a magyar gazdaság energiaigénye kikényszeríti. Utóbbit ma már a kormány sem állítja, ami szintén azt támasztja alá: a rapid bővítésről szóló megállapodásnak nem szakmai vagy gazdasági, hanem politikai okai voltak.