Nem kell kétévente megújítani az élő végrendeletet, és továbbra is bármikor vissza lehet vonni. Ezen felül nem szükséges pszichiáter szakvéleménye ahhoz, ha gyógyíthatatlan betegségben szenvedő, de belátási képességgel rendelkező felnőtt éljen passzív eutanáziához való jogával – szól az Alkotmánybíróság minapi döntése. Mi ennek határozatnak a jelentősége és mit jelent a mindennapokban, amikor egy halálos beteg visszautasítja az orvosi kezelést?

Vadász Gábor nyugdíjas aneszteziológus és sebész még 2009-ben írt beadványt az Alkotmánybírósághoz, amit a testület 2010-ben fogadott be. A doktor kivitelezhetetlennek tartotta ugyanis a kezelés visszautasításának szabályozását.

„Úgy gondolom, hogy az életnek van egy olyan pontja, amikor a halál közeledtével a gyógyíthatatlan betegek közül egyesek elveszítik az életben maradáshoz fűződő érdeküket. Ha ez megtörténik, és betegsége okán olyan kívánsága van, hogy hagyják békében meghalni, és ez indokolt, akkor az orvosnak segítséget kell nyújtania ehhez azzal, hogy a további gyógyítási kísérleteket felfüggeszti, illetve el sem kezdi. De ez itt, Magyarországon nem megengedett, sőt elkezdik kezelni őket” – nyilatkozta Vadász doktor tavaly a Magyar Narancsnak.

Bazánth Ivola felvétele

Vadász az interjúban hozzátette: „a törvény ellentmondásaival akkor kezdtem el igazán foglalkozni, amikor a leukémia végstádiumában lévő, öntudatlan állapotban lévő rokonom akaratát kinyilvánító, saját kezűleg írt végakaratát, melyben minden további kezelést visszautasított, az őt kezelő kórházban nem fogadták el. Az indok hátborzongató és egyben nevetséges is volt: nem láttamoztatta közjegyzővel a végrendelet formai szabályai szerint is szabályos és érvényes iratot. Végső állapotára vonatkozó rendelkezését negligálták, és intenzívre helyezték, ahol a jó szándékú, emberséges és költségeket nem kímélő kezelés „eredményeként” öntudatlan állapotban további háromheti szenvedés után tudta csak befejezni az életét.

Orvosi szempontból mindez érthető: félnek a rokonoktól, félnek az ügyvédektől, ezért elkezdik kezelni a beteget. A kezelés mértéke persze lehet különböző, de mindenképp valami olyat csinálnak, ami a beteg életben tartását szolgálja”.

A törvény szerint ugyanis egy végstádiumba jutott beteg csak akkor utasíthatja vissza a kórházi kezelést, ha ezt a kezelőorvosával előzetesen megbeszélte. Ezek után egy háromtagú, pszichiáter szakorvost is magába foglaló bizottságot hívnak össze. A grémiumnak a kezelőorvos előterjesztése nyomán, a beszámíthatóságot és cselekvőképességet megállapító elmeorvosi szakvélemény alapján egyhangú döntést kell hoznia. De még ezek után is meg kell kísérelni a beteget lebeszélni a szándékáról. Három nap múlva pedig újra meg kell próbálni, és megint egyhangú állásfoglalással kell engedélyezniük a kezelés visszautasítását.

„Ez teljesen életszerűtlen. Sok egészségügyi intézetnek nincs is pszichiáter szakorvosa, különösen nem olyan, aki a beteg sürgős életmentést igénylő életveszélyes állapotában igény szerint mozgósítható volna, és aki a beteg számára rendelkezésre álló rövid időn belül az intézményben döntési helyzetbe hozható lehetne.” – magyarázta tavalyi nyilatkozatában Vadász.

Beadványa nyomán ezen a gyakorlaton változtatott most az Alkotmánybíróság.

A Magyarországon nem engedélyezett aktív eutanázia esetében az orvos közreműködik a beteg halálában. A passzív eutanázia pedig az életben tartó, életet meghosszabbító kezelések megszüntetését, az ellátás visszautasítását jelenti. Ez utóbbira, szigorú formai követelmények után van lehetőség.

Az egészségügyi törvény erre vonatkozó szabályozása ugyan nem változott, egyszerűsödött viszont az élő végrendeletről szóló rendelkezés. Ekkor a beteg arra az esetre rendelkezik a visszautasított kezelésről és esetleges beavatkozásról, ha a később döntésképtelen állapotba kerülne.

Persze nagy kérdés, hány embert érinthet mindez Magyarországon.

Bence Rita, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) Betegjogi és Önrendelkezési Programjának vezetője azt mondja, a TASZ 2010-ben végzett erre vonatkozó felmérést.

– Közérdekű adatigénylés keretében fordultunk a kórházakhoz, hogy kiderítsük, mennyire él az élő végrendelet a gyakorlatban. Az eredmény nem volt meglepő: a jogintézmény gyakorlatilag ismeretlen. Azóta átfogó felmérést nem végeztünk, de valószínűsíthető, hogy a helyzet nem változott. Az AB jelen döntéstől azt reméljük, hogy az eljárás egyszerűsödésével többen fognak élni a törvény adta lehetőséggel – jegyzi meg a szakember.

Az, hogy az Egészségügyi törvény szerint a cselekvőképesség későbbi elvesztése esetére lehet nyilatkozni, praktikusan olyan eseteket fed le, amikor valaki elveszíti a belátási képességét, szellemileg leépül, vagy képtelen akaratának kifejezésére, például kómába esik.

– Vissza lehet utasítani az életfenntartó kezelést, ha súlyos és gyógyíthatatlan betegségről van szó, amely az orvostudomány szerint rövid időn belül halálhoz vezet. A lehetőség adott továbbá egyes beavatkozások tekintetében, mint például a mesterséges táplálás, de általános jelleggel minden egészségügyi ellátást ki lehet zárni – magyarázza Bence Rita.

Az sem elhanyagolható szempont, hogy a kórház vagy más egészségügyi intézmény milyen körülmények között veheti figyelembe a nyilatkozatot? Egy rosszullét esetén honnan tudják az orvosok, mit kell tenniük egy ilyen betegnél? Hagyják szenvedni vagy nem élesztik újra? Azért ez nem valószínű.

– Ráadásul az élő végrendeletek nyilvántartására még nincsen központi rendszer, ezért fontos, hogy az orvos tájékozódjon, a kezelt beteg esetlegesen tett e jognyilatkozatot erre vonatkozóan – véli a szakember.

A most lehetővé váló könnyítések, ha nem is jelentősen, de némileg egyszerűsítik a helyzetet. Annak, hogy a nyilatkozatot korábban kétévente meg kellett újítani, anyagi vonzata is volt, mivel közjegyző előtt kellett megtenni.

– Másrészről az, hogy nem kell kétévente ezzel kapcsolatban ügyet intézni, szintén nagy könnyebbség. Ráadásul nem is életszerű, hogy ezt elvárjuk attól, aki egyszer már döntött a kérdésben. Az pedig, hogy nem kell pszichiáter szakember szakvéleményét csatolni, ugyancsak nehezítette az eljárást. Bár nincs tudomásunk arról, hogy ilyen esetekben jogsértés történt volna, de technikai nehézségekkel mindenképpen szembe kellett néznie annak, aki szakvéleményt szeretett volna, hiszen nem minden intézményben érhető el pszichiáter szakorvos. A rendelkezés teljesen fölöslegesen korlátozta a döntési szabadságot. Hisz egyéb jognyilatkozat, például egy szerződés aláírása esetén sem vizsgálja pszichiáter senki belátási képességét.