Mindannyian a szüleink ellenében határoztuk meg magunkat, mégis, a most felnövő netgeneráció mintha egyre gyorsabban távolodna az őt nevelőktől. Miért nélkülözhetetlen, hogy egy tanár, egy szülő szót értsen a internet világába született "mai fiatalokkal"?
Talán nem volt olyan nemzedék a világtörténelemben, amelyik ne kesergett volna azon, hogy mennyire érthetetlen, más - és többnyire satnyább - az éppen felnövekvő, a következő generáció. A nemzedékek közötti választóvonal egyidős lehet az emberiséggel. Az én szüleim voltak az úgynevezett "nagy generáció", akik oly sok mindenben szakítottak szüleik szokásaival, értékeivel. Én a számukra gyakran érthetetlen X-generációhoz tartozom, a saját gyerekeim pedig a netgenerációt gyarapítják. Semmi különös, egyik jön a másik után, gondolhatnánk, de mégis úgy vélem: ez a legutóbbi lépés nagyobb, mint akár a hippik szexuális forradalma, akár a mi velünk született életuntságunk és relativizmusunk.
A most felnövekvő gyerekeket nevezik digitális bennszülötteknek is. Ők azok, akik már az után születtek, hogy elindult az első webszerver a CERN-ben (1991), sőt talán az után is, hogy elküldték az első sms-t Finnországban (1993). Mindaz, amit nekünk a kommunikációról, az információáramlásról meg kellett tanulnunk, számukra adottság. Az ősszel táborba vittem egy csapat gimnazistát, akik jeges döbbenettel élték meg, hogy a táborhelyen nincs térerő; amikor először mondtam nekik, hogy nem lesz, azt hitték, csak viccelek.
Ez a generáció nagyon sok dolgot lát másként, mint a korábbiak évszázadokon át, és nagyon sok dolgot tesz másként, mint ahogy mi megszoktuk. (Izgalmasan foglalta ezt össze Michael Wesch ebben a videóban.) Van, ami egyértelműen pozitív hatás az életükre. Nekik olyan tágra nyílt ki a világ, amire mi gondolni sem tudtunk. Harminc éve hatalmas dolog volt, ha valakinek levelezőpartnere volt a Szovjetunióból, és kéthavonta váltottak üzenetet; a mai gyerekeket az sem érdekli feltétlenül, honnan való az, akivel éppen csetelnek. Olyan közösségek alakulnak ki a technikának köszönhetően, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak. Ha manapság valakinek az a hobbija, hogy barokk concertókat ír, gond nélkül talál százötven hasonszőrűt a hálón, akivel eltársaloghat arról, ami a legjobban érdekli. A közösségi lét a netgeneráció lételeme, de nem igaz, hogy csak a hálón folyik: a blog- és fórumtalálkozók azt mutatják, hogy nem csak a virtuális kapcsolatra van bennük igény.
Az, amit mi gyakran csak üres mantraként mondunk el, hogy nem a lexikális ismeret, hanem a tudás megszerzésének a képessége a fontos, számukra evidencia. Miközben a közoktatás nyögve-nyelve bírkózik azzal, hogy ne csak ismereteket tanítson és kérjen számon, hanem képességeket és kompetenciákat is, a gyerekek nem nagyon értik, minek megtanulni azt, amit egy tizedmásodperc alatt köp ki a Google vagy a Wikipedia. (És mielőtt belemennénk abba, hogy mennyire megbízhatatlanok az internetes források, higgyük el, hogy a középiskolai tankönyvekben is vannak bődületes hülyeségek.) Egészen más az elképzelésük a szellemi tulajdonról: nem csak könnyeben használják fel, alakítják át értelmezik újra a másét, de a sajátjukat is gond nélkül adják közre.
Vannak más, nem feltétlenül pozitív (vagy csak nekem nehezebben emészthető) változások is. A diákjaim elképzelése a magánéletről, az úgynevezett privacyról radikálisan más, mint az enyém. És nem csak annyiban, hogy számukra elképzelhetetlen, hogy a telefonjuk ki legyen kapcsolva, vagy ne nézzék meg az e-mailjeiket naponta többször. Ha végignézzük, milyen képeket tesz fel magáról egy fiatal az iWiW-re, milyen videókat tölt fel a YouTube-ra, azt látjuk, hogy bennük nem élnek olyan gátlások, amelyek számunkra adottak és egyértelműek. A szerelmek és szakítások bejelentésének helye a közösségi oldal és a Twitter, a titkos napló helyébe pedig a bárki által elolvasható énblog lépett. Az elmúlt időszak botrányos iskolai esetei közül több úgy bukott ki, hogy a telefonnal készült videót valaki feltette a webre. Nem valószínű, hogy mostanság több iskolai balhé lenne, mint korábban, az viszont biztos, hogy ma sokkal nagyobb nyilvánosságot kapnak ezek.
Biztos, hogy türelmetlenebbek is lettek a fiatalok. Ami nincsen azonnal, az nem érdekes, mert van helyette más. Saját tapasztalatom, hogy miközben a diákok nagyszerű munkákra képesek (többek között az internet segítségével is), egyre nehezebb őket rávenni olyan feladatokra, amik heteken vagy hónapokon át húzódnak. De az új technika egészen különleges eszköz is a tanár kezében. Dolgozhatunk közösen webes projekteken, írathatunk úgy dolgozatot, hogy közben szabad a Google-t használni, készíthetünk videót az órán, és létrehozhatjuk a saját virtuális osztálytermünket is.
Szeretjük vagy nem, egy biztos: ők ilyenek, és egyre ilyenebbek is lesznek. Mi, első generációs digitális bevándorlók nem tehetünk mást, mint hogy alkalmazkodunk hozzájuk, amiben tudunk és megtanuljuk velük használni a technológiát. Ma a legtöbb hivatalos (iskolai, állami) forrás csak azt hangsúlyozza a diákoknak az internetről, hogy milyen veszélyek várnak ott rá. "Vigyázz, a csetszobákban pedofilok vannak!" - mondjuk, miközben a gyerek egyrészt már rég nem csetszobába jár, másrészt ezer ismerőse van a közösségi hálón, és egy se pedofil.
Minden kamasz gyerekkel nehéz, de a helyzet csak akkor válik reménytelenné, ha a szülő és a gyereke között megszűnik a kommunikáció. Ez az új világ kommunikációs csatorna a gyerekeink számára, nem kell ugyanolyan intenzitással részt vennünk benne, mint ők teszik, de meg kell értenünk és tudnunk kell használni. Nem kell mindenben követnünk a gyerekeinket, de muszáj szót értenünk velük.
Kommentáld!